T. Túri Gábor: Most lesz tíz éve... (megjelent: 2023.3.17)

Most lesz tíz éve, hogy 2013-ban lezártam a harmadik könyvem kéziratát…, majd ez végül "Reinkarnáció, avagy sóhajtás a víz alatt" címmel 2014-ben meg is jelent.

E könyvbemutatón elhangzott beszédem szövegét találtam meg, irataim rendezése közben, és teszem most ezt ide fel a blogomba…
Megjegyzem, hogy azóta megjelent két másik könyvem is, és az eltelt 9-10 év alatt "sok víz is folyt le a Dunán". Vagyis, olyan bizonyos pozitív paradigma változások is bekövetkeztek, amelyeknek hiányát akkor, az előadásom során észrevételeztem is.
Ez a szerencsés fordulat éppen annak a – magyar kormány, illetve az Emberi Erőforrások Minisztériuma kezdeményezésére 2019. január 1-jén megalakult – Magyarságkutató Intézetnek köszönhető, amely az itt említett könyvbemutatóm után öt évvel kezdte meg a működését.
Íme tehát az említett könyvbemutatón elhangzott bevezető előadásom:

Szeretettel üdvözlöm a tisztelt Megjelenteket és Meghívottakat!

Külön köszöntöm Éva húgomat (Mati Károlynét) és a barátomat, a szintén budafoki Keresztes Andrást, akik az eltelt évek során, tanácsaikkal és aktív közreműködésükkel nagyban segítettek a könyv megírásában.

Ugyanígy szeretném megköszönni az itt megjelent Kelemen család (Kelemen Eörs, Kelemen Mária és a könyvborító megalkotója, a grafikus Kelemen Ágnes) munkáját, akik a Pytheas könyvkiadó tulajdonosaiként, e könyvem megjelenését most is igen nagy szeretettel és hozzáértéssel karolták fel.

Miközben most hazafelé utaztam Magyarországra, az egyik pihenőhelyen megismerkedtem egy német utazóval. Rövid beszélgetésünk során, a végén megjegyezte
"Áá, ezek szerint Ön is azok közül a bizonyos büszke magyarok közül való!"

Miután igennel válaszoltam és nem sokkal utána kezet fogtunk, majd végül elváltunk egymástól, ez a mondata még hosszú ideig nem hagyott nyugodni.
Büszke magyarok…
Igen! Ez külföldön ugyanúgy a hírünkhöz tartozik és tartozott, mint a tüzes magyarok jelző.
De mire is vagyunk büszkék?
Miközben ezen gondolkoztam, rájöttem, hogy az igazi okot már lassan-lassan el is felejtjük.
Igazi származásunk, az egykori ősi kultúránk helyett, befészkelte a tudatunkba, a romantikus és vadregényes, lovas-sátras múltunk, egy kicsit fűszerezve az egykori "kalandozások" történetével.
Valóban erre kellene büszkének lennünk?
De hát akkor ugyanilyen jogon lehetne büszke az a tatár-mongol horda is, amely egykor lerohanta Európát és Magyarországot. Vagy a szpáhik és mamelukok leszármazottai, akik rabláncra fűzték a fél Kelet-Európa lakósságát, köztük a magyar gyerekek ezreit, és janicsárrá nevelték át őket.

Azt hiszem nálunk az ok, ami bennünket belülről, valahonnan mélyen a génjeinkből elindulva, még mindig tudat alatt fűt, az a mi különös ősi kultúránk, a mi ősi – semmivel össze nem hasonlítható – nyelvünk, népdalaink, meséink, mondáink és népi művészetünk. Mert mindez még mindig őriz valamit, abból az egykori ősi világból, amire nem csak mi, hanem a tőlünk nyugatabbra élő nemzetek is büszkék lehetnének.

Ezért is kezdték elvenni tőlünk ezt a múltunkat!Elvették a Kárpát-medencei újkőkori, őshonos népünkhöz való tartozásunk jogát, miközben azt, az – itt átvonuló – idegen népek egyvelegeként határozták meg… Sőt a végén a Kárpát-medencét pedig egy gyéren lakott, közel lakatlan vidéknek kiáltották ki, honalapító Árpád népének ide visszaköltözése idején…

De ugyanakkor, ezektől az Árpádi honalapító néprészünktől pedig ugyanígy elvették a Kaukázustól dél felé mutató rokonságot; mégpedig azzal, hogy ezt az ott élt ősi ubaidi, sumér, kassita és szabir népeket sietve, rokontalanoknak kiáltották ki.
Majd lépésről-lépésre a szkíta-szittya múltunkat is elvették, és azt legújabban indogermánnak kiáltották ki, megfosztva bennünket ezzel ettől a gyökerünktől is.
Aztán ugyanígy elvették a pártus rokonságunkat, amelyet pedig a 10. és a 11.században, még a nyugati történetírók is elismertek, hiszen e Kárpát-medencei nemzetünket – a hungárus mellett – akkor még ők maguk is pártusnak nevezték. Mára már ezek a pártusok is egy ismeretlen eredetű és utód nélküli néppé alakultak át e történetírók írásaiban.
Mindezek után, végezetül elvették a hun rokonságot is tőlünk – amelyet pedig mind a mai napig vall népünk apraja és nagyja – mivel ezt a "hivatalosok" mára már ugyanúgy, mint az előbbieket, a mesék világába űzték, és így a hunból egy germán, féltörök és mongol keverék népet formáltak.

Így tehát lassan egy olyan rokontalan néppé alakultunk át, amely – miután bebizonyosodott, hogy itt Európában genetikailag még a finnekkel sem vagyunk rokonságban – végül minden kapcsolat nélkül, idegenként él itt Európa közepén…

Ezt mondogatták nekünk, és a végén az
a legszomorúbb, hogy ezt lassan mi is elhittük magunkról!!

Így nem csoda, hogy a nemzet – a hitével és az önbizalmával párhuzamosan – elvesztette az országa területének is a kétharmadát… Csonkák lettünk… lélekben is és nemzetünk testében is!

Ezt az elvesztett hitet és önbizalmat kívánom visszaadni az olvasóimnak…, hogy megmutassam múltunkat, és hogy ezzel a felnövekvő új nemzedékből ismét egy jogos büszkeséggel rendelkező nép válhasson.

2011-ben, az itt jelenlévők egy része már ott volt az első könyvem a Nyisd fel a szemed és lássál, megjelenésénél is, akiknek most külön megköszönöm az érdeklődésüket.
Azóta három év telt el.
Ez idő alatt 2013-ban megjelent a Titkos hagyaték meséje című mesekönyvem, amely e trilógiám második könyve volt.

Míg az első könyv – ismeretterjesztő jelleggel –, az e téma iránt fogékony felnőttekhez szólt, adatokkal és grafikonokkal, addig a második könyv az óvodásokhoz és a kisiskolásokhoz. Azonban mégis mindez úgy, hogy a mesék közötti több oldalas magyarázó szövegek ugyanakkor a felnőttek érdeklődését is felkelthessék és kielégítsék.

Ez a most, 2014-ben megjelenő harmadik könyvem – a trilógia befejező kötete –, amelyet mostantól vehet a kezébe az olvasó, viszont a kalandregény és a fantasztikum iránt fogékony olvasók érdeklődésére tarthat igényt. Mert ebben, az első két könyv mondanivalója regényes és izgalmas formában van elrejtve.
Tehát ebben így, ezzel a regénystílussal igyekeztem az olvasóhoz szólni, és a magyar múlt, valamint az őskori történelem iránti érdeklődésüket felkelteni.

Mindebből látható, hogy e trilógia három könyve réven az olvasótábor széles rétegét kíséreltem meg elérni. Kezdve a kisgyermekekkel, majd folytatva ezt a kamaszokkal és a fiatal emberekkel, végül pedig az érett, a témához már mélyebben értő olvasókkal.

Egy üzenetet szándékoztam továbbadni, amelyet az eddig eltelt életem több mint 60 éves tapasztalatai, olvasmányai és igen jó tanáraim révén szereztem.

És itt érdemes megállni egy pillanatra.
Mert itt kell megemlítenem a Kossuth Lajos utcai általános iskolám egykori Nagy Aladár nevű tanárának nevét, aki a rajz oktatása mellett a történelem kapuit is nyitogatni kezdte előttünk. Tőle hallhattunk először a Kaukázusról és az attól délre elő a sumérokról, valamint a ma oly aktuális nyelvészeti kérdésekről. Sajnos a bőséges kézirat gyűjteménye, elhunyta után az ebek harmincadjára került és szétszóródott.
De ugyanígy igen mélyen él az emlékezetemben a gimnáziumi történelem tanárnőm Lukács Zsófia neve is… Aki a történelmet (annak ellenére, hogy akkoriban az internacionalizmus szelei erősen fújdogáltak) mégis nemzeti szempontból igyekezett elénk tárni. Elkötelezett erkölcsű tanárnő volt, aki nem alkudott meg. Amikor például az 1956-os forradalom (akkoriban még ellenforradalomnak nevezték!) témájához értünk, akkor (mivel nem térhetett el az előírtaktól) ezt az óránkat inkább kint az udvaron töltötte el velünk játékkal és szaladgálásokkal, csak ne kelljen neki a katedráról leadnia a kötelező tananyagát.

Ilyen és ehhez hasonló tanárok után kerültem kapcsolatba már a 60-as évek vége felé – részben a szüleim révén – olyan személyekkel, akik szerepe és szava az egykori, háború előtti társadalmi életben és politikában fontos volt.
Mindezek után pedig Molnár V. József, vitéz Joó Katalin, Szántai Lajos, (a nemrég elhunyt) Varga Csaba és mások személyes ismeretségén keresztül kerültem végül is erre a vágányra, amelyen a könyveimmel most is futok, és amelyekkel igyekszem visszaadni, az ily módon összegyűjtött és továbbfejlesztett információimat.

Mi a célom ezekkel az írásokkal?
A legfontosabb a számomra – mint már mondtam – az önbizalom és a nemzeti tudat visszaadása, az írásaim révén.

De, nehogy félreértés legyen!

Nem kritikátlan, mellveregető nacionalistákat szeretnék a könyveim révén teremteni, hanem felelősségteli, a magyarságát bátran hangoztató, őseinek igazi múltját ismerő és azt szégyen nélkül, büszkén hangoztató nemzedéket, amelynek tagjai így, új gyökereket eresztve a Kárpát-medencében, méltó és egyenrangú társaivá vállhatnak, a magukat oly nagyra tartó nyugati országok polgárainak.

Ugyanakkor fel is kívánom hívni a figyelmet arra, hogy a személyes boldogulásukat ne kint, a határainkon túl keressék, hanem itthon. Ne essenek olyan csapdába, amibe sok ezer, hazáját (önhibáján kívül, vagy saját hibájából) elhagyó magyar esett. Mert ezek, az ország elhagyása után, egykor talán politikai – és egy látszólagos anyagi – biztonságba kerültek, de többségük ezzel feladta emberi értékét és saját önbecsülését. Részeivé váltak egy olyan új közösségnek, amelyhez sem lélekben, sem történelmileg, sem gyerekkori meséik által, sem gyermekdalaik révén, sem népviseletükben, sem íróik és költőik mondanivalójával nem kötődtek. Így a szó szoros értelmében gyökértelenné váltak.
Csak keveseknek sikerült és sikerül szellemileg, valamint lélekben a visszautat megtalálni.

És ez a visszaút pedig azután következik be, mikor ezek a kivándoroltak – ezek a szerencsét próbálók – keserűen rájönnek, hogy mennyire üres, mennyire tőlünk elütő az a külső világ, amelyben (választásuk révén) hosszú évekig vagy évtizedekig éltek.

Ettől a csalódástól, ettől a későn jövő felismeréstől igyekszem megóvni a mai generáció fiatalságát, mielőtt a saját – látszólagos – boldogulása érdekében, erre a hamis útra tévedne és ezen kívánna tovább haladni...
Mindezt pedig azzal igyekszem elérni, hogy rá kívánom őket ébreszteni saját értékeikre, úgy emberi és nemzeti, mint pedig történelmi szempontból.

Nem is olyan régen megkérdezte tőlem valaki, hogy ezek szerint én az írásaim révén, végül is a hungarológia hívének vallom-e magam.
Legszívesebben rögtön rávágtam volna, hogy igen!

Mert írói tevékenységemet és nézőpontomat legszívesebben valóban a hungarológiával hoznám kapcsolatba...
Azonban ugyanakkor tudom azt is, hogy e szónak az értelmezése sok félreértésre ad okot.

"Nem jó szó, és mégis szükséges" mondta egykor a híres irodalomtörténész és nyelvész Eckhard Sándor, még a Nemzetközi Magyar Filológia Társaság létrejötte előtt.

Köztudott, hogy vannak, akik ezt a kifejezést csak a magyar nyelv- és irodalomtudomány, vagyis filológia értelmében használják úgy, mint azt a német germanisztika esetében is tesszük.
Mások azonban, ugyanakkor ezek mellé odasorolják még – a hagyományos finnugorisztika szellemében – a néprajztudományt is.
Így használja ezt a Hungarológiai Értesítő is, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság hivatalos folyóirata is, és ennek szellemében igen sokan manapság Magyarországon.

Végül pedig jelenleg egyre többen kezdik e tudomány interdiszciplináris jellegét hangoztatni.

Az a legkülönösebb az egészben, hogy éppen ezt az utóbbi nézetet vallja hamburgi egyetemen működő Zentrum für Hungarologie. Ugyanakkor viszont a berlini, müncheni és bécsi egyetemeken, ahol szintén vannak ilyen szakok, ott ezeket finnugorisztikának nevezik (és ott természetesen nem is találjuk meg ezt az interdiszciplináris komplexitást.)

És, mi a helyzet nálunk?
Annak ellenére, hogy nálunk Magyarországon létezik egy 1977-ben alapított Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, mégis itt – a saját hazánkban (!!) – egyetemi katedrát ez a diszciplína mindmáig nem kapott.

Ezt az itthoni helyzetet csak nehezíti, hogy a ma Magyarországon működő néprajzosok, történészek, nyelvészek vagy irodalomtörténészek csak igen ódzkodva neveznék magukat hungarológusnak.

Ennek oka nem csak az, hogy ez egy interdiszciplináris fogalom, hanem az is, hogy sokszor félnek e meghatározás mögött ma még megbúvó, negatív kicsengéstől. Attól, hogy ezért cserébe a "nemzetieskedő" vagy az "elfogult" jelzőt kapják jutalmul. E félelmük hátterében talán az lehet, hogy "Magyarságtudomány" néven már az 1940-es években Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetemen is létezett egy keretintézet, amely azidőben maga is dilemma elé került, hogy mit is jelent ez a kifejezés. Ezért ezt akkor – az Eckhard Sándor társszerkesztősége alatt megjelenő – "Magyarságtudomány" című folyóiratukban, így határozták meg:

"Magyarságtudomány alatt nem egy önálló tudományágat kell érteni, hanem a különböző tudományágakon belüli sajátos, magyar nézőpontot."

Szerintem azonban ez a meghatározást így, most – a 21. század második évtizedében – már nem szerencsés. Ugyanis ez a "magyar nézőpont" kifejezés sok olvasóban – jogosan vagy jogtalanul – egy elfogult álláspontot sejtet, és így ők ezután rögtön meg is kérdőjelezik e kutatási terület objektivitását.

Ezért a magam részéről, az előbbi meghatározás problémáját a következő apró változtatással oldom fel: "Magyarságtudomány alatt nem egy önálló tudományágat kell érteni, hanem a különböző tudományágakon belüli, a magyarsággal összefüggő és elfogulatlanságra törekvő nézőpontot."Ez a célkitűzés, amely programjában az elfogulatlanságra – és így értelemszerűen a bizonyíthatóságra is – törekszik már elégséges garanciát jelentene arra, hogy nem ismétlődnek meg azok az állítólagos hibák, amelyek egyesek szerint, a 19-20. század fordulóján, politikai szempontból, negatívan befolyásolták ennek a tudományágnak – és ezzel együtt a magyarság tudatának – a fejlődését.

Éppen ezért csakis ez az így meghatározott hungarológia jelenti számomra azt a "magyarságtudományt", amit végül is ezzel a szóval ki akarunk fejezni.
Mert ez, ebben az értelemben a magyarság teljességével foglalkozik, és felöleli az ezzel kapcsolatos szellemtudományi diszciplínák teljességét. Vagyis a magyar történelmet, a néprajzot, a nyelvészetet, a kultúrtörténetet, az irodalmat, az országismeretet, képzőművészetet és zenét, valamint a – nem csak a finnugorisztikára szorítkozó – filológiát.

Tehát én most – és ezzel válaszolva is az előbbi kérdésre – az ebben az értelemben meghatározott hungarológia hívének vallom magam és ezt tekintem írói tevékenységem vezérfonalának is.

Erről szólnak a könyveim.

Azokat a régi igazságokat tárom az olvasó elé, amelyet már az 1848-as szabadságharcunk leverése óta, de sokkal inkább a II. világháború után, igyekeztek minden eszközzel elhallgatni előlünk, magyarok elől.
Helyette adtak egy olyan üres és ellentmondásokkal telített történelmet, amely csak bűntudatot és kisebbségérzést nevelt az emberekbe ahelyett, hogy tartást és önbecsülést kaptak volna.

Ebben az új regényemben, mint ahogy én is a saját életemben, Budafokról indulnak el a szereplőim. Hiszen ennek a Budafoknak ismerem szinte minden szegletét.
Ez a szülőföldem.
Aztán innen, erről a Budafokról hosszú kalandos események után végül eljutnak a szereplőim Közel-Keletre, ahol ásatási munkálatokba kezdenek. Ennek során olyan leletekre bukkannak, amelyek összefüggésbe hozhatók hazánk ősi történelmével. Azonban itt váratlan nehézséggel kerülnek szembe…

(Innen azonban már nem folytatom tovább a történetet, mert ezzel elvenném az olvasóimtól a regény adta meglepetések örömét! Így inkább Önökre hagyom a történet eseményeinek felfedezését.)

Mindez, amit elmondtam, az a regény keret-története.
Ebbe beágyazva, sokszor mintegy a szereplők szájába adva, rejtettem el a mondanivalómat. Vagyis, azt az üzenetet, amit – mint már az előbb említettem – mindhárom könyvemből leszűrhet az olvasó.

Ezekután tehát, csak bíztatni tudom Önöket, hogy olvassák el ezt a könyvemet is, és ennek segítségével építsék fel bátran a saját történelmüket, vagyis azt, amelyben hisznek és amelyet magukénak mondanak.

Higgyék el ez sokkal igazibb lesz, mint az, amit nekünk erről az iskolákban tanítottak!