T. Túri Gábor
Kötetlen elmélkedés: a pálosokról, az ariánusokról és a Biblia magyar fordításairól

A pálos rendről (Ordo Fratrum Sancti Pauli Primi Eremitae) a köztudat azt tartja, hogy remeterend volt. Ez azonban csak annyiban igaz, hogy a névadó szent, a rend patrónusa a "remete" melléknevet kapta, így lett a neve Remete Szent Pál. Ő valóban remete volt, a szó igazi értelmében.

Mint tudjuk, Kr. u. 228-ban született Egyiptomban, a keresztényüldözések idején, egy gazdag családban, és igen magas kort élt meg.

31 éves volt, amikor Decius, római császár parancsára Egyiptomban még fokozódott a keresztények üldözése. Ezért vagyonát hátrahagyva elhagyta birtokait, és elvonult a közeli Királyok-völgyébe remetéskedni. Ott élt ezek után egy barlangban – több mint 80 éven keresztül –, és idejét szent elmélkedésekkel, valamint imádságokkal töltötte, kerülve az emberek társaságát.

Nem így azonban, közel 1000 év múlva, a róla elnevezett magyar pálos rend tagjai.

Gyöngyösi Gergely, aki 1520-tól kezdődően a pálos rend generálisa volt, megírta e rend történetét.

Ebben egyértelműen leírja, hogy kezdetben, még jóval a rend hivatalos megalapítása előtt, a Pilis hegyei között élő szerzetesek időről időre bejártak a közeli Esztergom városába, és ott találkoztak a néppel és az urakkal egyaránt… Ezt a szokásukat folytatták a közülük kikerült későbbi pálos atyák is, a rend hivatalos megalapítása után is. Így tehát ők nem annyira remeték, mint inkább "barátok" voltak a szó egyházi és világi értelmében egyaránt.

A szerzetesrenddé válás tehát a Pilis barlangjaiból indult el, és itt kezdődött ennek a magyarországi rendnek az izgalmas története is.

Azonban, ha jobban szemügyre vesszük ezt az "indulást", akkor azt mondhatjuk, hogy ez sokkal inkább folytatás volt. Folytatása volt annak a Mithrász-kultusznak, amelynek a kereszténység megjelenése előtt vezető vallási szerepe volt a Pártus Birodalomban.

Ez pedig az a birodalom volt, amely Jézus korában közvetlen szomszédságban volt Izraellel, ahol Jézus működése elkezdődött.

És ugyanakkor ez volt az a birodalom is, ahonnan őseink szabir, vagyis fehér-magyar (avar) néprésze egykoron kiszakadt, majd ezután délről, a Kaukázust elérve a szabir magyarok országát megalapította. Ezt követően végül a Kaukázus hegyeinek túloldalán alkotója lett az ún. Kazár Birodalomnak. E kijelentésem igazolására érdemes idézni Ligeti Lajos professzor[1] megállapítását, ti. hogy "a kazároknak törökül szabir, perzsául khazar a nevük."

Tehát ennek a magyar pálos rendnek az eredetét az említett Pártus Birodalom területén kell keresnünk, éspedig a barlangjaiban. Mert ott, azokban a barlangokban olyan misztikus események és szertartások zajlottak, amelyek már Jézus működésére is nagy hatást gyakorolhattak… Mert ezek a "Fény-misztérium" szertartásai voltak, amelyek az egyiptomi vallással, vagyis azzal a Fény- és Napisten-kultusszal is kapcsolatban álltak, amelyek később Jézusnak – mint a "Fény fiának" – a fellépését is előkészítették.

Az e barlangokban tevékenykedő és szertartásokat végző egykori papság a Pártus Birodalom megszűnése után – együtt az e területről elvonuló néppel, a későbbi avarokkal, vagyis a fehér-magyarokkal – először a Kaukázus vidékére, majd innen tovább, nyugatra költözött.

Így érthető, hogy Európában ennek az ősi, misztikus vonulatnak a Pilis barlangjaiban új otthonra talált fehér csuhás szerzetesek, vagyis a pálos rend tagjai lettek az egyenes folytatói.

Ehhez a részhez kell beszúrnom J. A. Edersheimnek a "The Life and Times of Jesus" című könyvében található megállapítását, ahol Jézus szamaritánus voltáról ír. Megjegyzi, hogy a szamaritánus név héberül "chutimot" jelent, amely egy "idegen, nem zsidó származású népet" jelent. Ehhez teszi hozzá Dr. O. Z. A. Hanish, hogy ez a héber szó onnan ered, hogy ezeknek a szamaritánusoknak ott fény és tűztemplomaik voltak, és ehhez Perzsiából hozták a chutimjaikat, vagyis a tűz- és fény-kultuszt végző szerpapjaikat, akiket más néven "fehér ruhás férfiak"-nak is neveztek.[2]

Ezek pedig tulajdonképpen a – zoroasztrizmusnál már említett – nagy tudású mágusokkal azonosak.

A Pilis és annak barlangrendszere azonban – ahová ezek a "fehér csuhás" pálosok letelepedtek – már sokkal régebben is kiemelkedő szerepet játszott az itt élő népek életében, hiszen ez a terület, már a legrégibb időktől kezdődően, a Kárpát-medence szakrális központja lehetett. (Lásd Kodolányi János: Esti beszélgetés[3].)

Így érthető, hogy az itt élő hunok, később pedig az avarok, végezetül pedig a magyarok is ennek megfelelően ismerték e terület jelentőségét.

Így tehát, amikor Árpád honvisszaszerzői[11] elérkeztek a Dunakanyar területére, ők akkor már nagyon jól tudták, hogy ez a hely hun királyi ősüknek, Atillának is a szent területe volt.

Nem meglepő tehát, hogy akkor a Pilis e területére érve "ezek az ős-szerzetesek, a régóta nem működtetett barlangszentélyeket felkeresik, és a titkaikat felkutatják. Egy elhagyatott és elfeledett bölcsesség nyomában indulnak el, és ez a pálos küldetésnek a legfontosabb vonulata: a mélység. Ez egy olyan mélység, ami nincsen a szó szoros értelmében az időhöz hozzákötve, olyan hagyomány, amely az örökkévalósághoz kötődik hozzá. Ahogy a régi atyák mondták: az örökkévaló tudás útjain jártak." (részlet Szántai Lajos: A pálosok nyomában c. könyvéből).

A rendalapító, mint közismert, Boldog Özséb volt, akiről most azt érdemes megjegyezni, hogy az Özséb az Euszebiosz-név magyar megfelelője.

Özséb a nevét minden bizonnyal azért vette fel, mert az ennek megfelelő Euszebiosz-név alatt egy pannóniai szent vértanút és két nagy jelentőségű egyházatyát is ismerünk.

Szent Euszebiosz (Eusebius) Pannóniában, a Kárpát-medence déli részén fekvő egykori püspöki székhely, Cibalae (ma Vinkovce), rómaikori város püspöke volt. Később, Valerianus császár uralkodása alatt máglyán vértanúhalált szenvedett,[4] és így a Kárpát-medence első vértanúja lett.

Az egyházatyák közül pedig az egyik Szent Jeromos, vagyis Hieronymus volt, a másik pedig Nikomédiai Euszebiosz.

Ugyanis – az elsőként említett – Szent Jeromos teljes neve Sophronius Euszebiosz Hieronymus volt és élete szintén a Kárpát-medencéhez köthető, mert 347-ben Pannóniában, a mai Csáktornya közelében született…

Szent Jeromosnak, vagyis Hieronymusnak számtalan írása között a legfontosabb a Biblia latin fordításának a korrekt átírása volt az eredeti görög szöveg alapján, amelyet Vulgatának neveznek, és ami azóta is érvényben van. Szent Jeromos élete végéig aszketikus szerzetesi életet élt.

Bibliatanulmányait Nazianzi Szent Gergelynél folytatta, aki pedig igen szoros kapcsolatban volt Szent Vazullal és testvérével, a fentebb már említett Nüsszai Szent Gergellyel.

De azt sem felejthetjük el, hogy ez a Kárpát-medencei Hyeronymusz később Kr. u. 399 táján, már a zsidó többségű Betlehemnek lett a püspöke.

Mindez pedig négy évvel a Római Birodalom kettészakadása után történt. A nyugati rész ekkor már az ún. páli, vagyis zsidó alapokra épült kereszténység követője volt, a keleti részben azonban – Bizánc-központtal – még élt a kereszténység e másik vonulata, az arianizmus.

Ennek az igen jelentős irányzatnak a magalapítója pedig Arius püspök volt, aki mindezek előtt, még jó 100 évvel, 260-ban született, és 336-ig élt. Az ő hívei tagadták Jézusnak és az Atyának az egylényegűségét, és Jézusnak a János evangéliumában található azon mondatára hivatkozva, hogy "…az Atya nagyobb nálamnál" (Jn 14:28.), kimondták, hogy Jézus Isten teremtménye, és ez a mindenható Isten, a fián, Jézuson keresztül rendezi a világot.

A 325-ben I. Konstantin császár az – általa összehívott – ún. első niceai zsinaton érdekes módon éppen ennek a János evangéliumnak egy másik Jézus-idézetére hivatkozva – "Én és az Atya egy vagyunk" (Jn 10:30.) – ezt az arianizmust végül is eretnekségnek nyilvánította.

Hogy tisztán lássuk a helyzetet, tudnunk kell, hogy ez az Arius-vezette irányzat volt az, amely Jézust az Isten hírvivőjének, a jó és üdvözítő hír hozójának, CHRESTIANnak nevezte, mert görögül a chrestos szó (a hasznos, lágy és kellemesen kívül) jót és üdvözítőt is jelent.

Ugyanakkor azonban a héber vonulatra támaszkodó irányzat – Jézust Messiásként értelmezve – a CHRISTIANismust teremtette meg (mert a christ szó görögül felkentet jelent).

Ez volt az a nagy vita, amit Madách Imre Ember Tragédiájában is olvashatunk, vagyis a homo-i-usios és homo-usios, a "vita egy betűn"…

A homoiusion hirdetői voltak tehát az ariánusok, akik szerint Jézus és az Atya nem azonos, hanem csak hasonló, míg a homousion hívei voltak a jeruzsálemi zsidó közösség tagjai, vagyis a Szent Pál-i vonulat hívei, valamint a Szent Márk-i tanítást követő alexandriai közösség tagjai (a mai koptok), akik szerint az Atya és Jézus azonos.

A niceai zsinat tehát a homoiusion híveit eretneknek nyilvánította, Ariust kiközösítette és száműzette…

Azt, hogy ez a vélemény – a zsinat záróokmánya ellenére – mégsem lett rögtön általánosan elfogadott, jól bizonyítja, hogy nem sokkal e zsinat után, még maga I. Konstantin császár is az arianizmus hatása alá került, ugyanis – a később még említésre kerülő – Nikomédiai Euszebiosz (Euszebiosz) követőjévé vált. Majd ezt követően az arianizmus ismert és nagy ellenfelét, Szent Atanázt elűzte, és Arius püspököt pedig 335-ben "rehabilitálni" akarta.

Végül a sok vita és az ezt követő zsinatok káoszát a – majdnem 60 évvel későbbi – 381-es I. konstantinápolyi zsinat zárta le, amely már végérvényesen eretnekséggé nyilvánította az egykori Arius püspök irányzatát.

Mindezt azért említettem meg, hogy láthatóvá tegyem azt a sok nézeteltérést és egyházi küzdelmet, amely a kereszténység első évszázadaira volt jellemző, és amely viták éppen azon a területen zajlottak, ahol akkoriban a mi magyar népünk őseinek, egy része is élt.

Tehát visszatérve a Római Birodalom kettészakadásának idejére, megemlíthetjük, hogy a keleti, bizánci területeken ekkor itt Nesztoriosz püspök volt az arianizmus irányzatának a vezetője, aki – az 5. sz. közepén bekövetkezett – haláláig eredményesen tudta védelmezni ezt az arianizmust, és – ha ugyan nem is évszázadokra, de mégis – hosszú időre szólóan élettel is megtöltötte.

Halála után – ami az arianizmus végét jelenthette volna – alig egy pár évvel azonban színre lépett Atilla, a szkíta (hun-magyar) uralkodó, akit a nyugat-európai kolostorok történetírói "isten ostorának neveztek". Ez nem is volt alaptalan, mert mint a jó pásztor, aki tereli nyáját, ő is ugyanígy igyekezett Nyugat-Európát visszatéríteni az ősi, szkíta kereszténység vallásába. És ugyanúgy, mint a pásztor, akinek nem akar nyája engedelmeskedni, Atilla is – ha szükség volt rá – ostorát (a kardját) is használta…

Halála ugyan meggátolta e grandiózus tervének véghez vitelében, de annyit tudunk, hogy előtte, 452-ben – itáliai hadjárata során – Róma alatt még találkozott II. Leó pápával, a nyugati kereszténység fejével. Hogy ekkor miről egyeztek meg, azt csak találgatni tudjuk, de annyi azért bizonyos, hogy Itáliában ezután még az 5. évszázad végén is építettek ariánus hitű templomokat, amelyek egyikét, a ravennai "ariánus keresztelőkápolnát", és annak mozaikfreskóját, még ma is megcsodálhatjuk. Ez pedig – Atilla halálát követő – több mint 100 évig, egészen 561-ig a környék ariánus hitű keresztényeinek a birtokában maradt…

De most térjünk vissza ismét Boldog Özsébhez, vagyis Euszebioszhoz.

Szerzetesi nevének kiválasztásában – mint írtam – Szent Jeromos mellett egy másik fontos személyiség is szerepet játszott, mégpedig Nikomédiai Eusebius (görögül: Euszebiosz).

Ez az Euszebiosz szintén egy ariánus-hitű ókeresztény püspök volt a 3. század végén Nikomédiában, a mai Törökország Izmit nevű városában, amely érdekes módon éppen az a város volt, ahol majd 14 évszázad múlva Thököly Imre és felesége, Zrínyi Ilona fog kíséretével száműzetésben élni…

Erről a Nikomédiai Euszebioszról fontos megjegyezni, hogy az ő révén lett meggyőződéses keresztény Nagy Konstantin császár nővére, aki viszont később császári öccse kereszténnyé válásában játszott fontos szerepet. Így 337-ben ez az Euszebiosz meg is keresztelhette Nagy Konstantin császárt… Ez pedig igen nagy horderejű esemény volt, mert, mint ismeretes, a császár ezután hivatalos vallássá tette a kereszténységet az egész Római Birodalom területén.

Végül pedig ezt az Euszebioszt 338-ban, 3 évvel halála előtt, megválasztották az egykori Bizánc – a Nagy Konstantinról elnevezett Konstantinápoly – püspökévé is.

A sors iróniája, hogy Nikomédiai Euszebioszt, bár mélyen vallásos és szent életű ember volt, mégsem avatták szentté, mert – a később eretnekségnek nyilvánított – arianizmus híve volt…

Itt rögtön meg kell jegyeznem, hogy – különös módon – a róla elnevezett pálos rend alapítója, Özséb atya sem lett szentté avatva, és boldoggá is csak az utóbbi időben, mert a katolikus egyház nevében hivatalosan(!) csak 2009. február 8-án vette fel őt XVI. Benedek pápa a boldogok sorába. Annak ellenére, hogy Magyarországon már évszázadok óta boldogként tisztelték. Ebből a helyzetből kívánt továbblépni a pálos Vince atya, amikor 2008. február 18-án hivatalosan benyújtotta a Szentszéknek Boldog Özséb szentté avatási kérelmét. Ezután avatta tehát – egy évre rá – a pápa végre hivatalosan is boldoggá a pálos rend megalapítóját.[5]

Hogy ez VÉLETLEN-e vagy sem, nehéz megmondani.

Mindenesetre ő az egyetlen olyan nagy rendalapító Európában, aki a római egyháztól, vagyis a pápától máig sem kapta meg a szent jelzőt, amiben talán a pálosoknak a többi rendtől különböző felfogása is közrejátszhatott…

De ugyanígy nem avatták szentté boldog Báthory László (1420–1484.) pálos szerzetest sem, aki pedig életét 1437-től egy barlangban töltötte, és elmélyült munkával 1456- (vagy 1457)-re a teljes Bibliát lefordította latinról magyarra, és ezzel megalkotta az első teljes magyar katolikus Bibliát.

Ez azért volt jelentős, mert az előtte 1441-ben megjelent – és szintén magyar nyelvű – ún. Huszita Biblia[6] még csak részleges fordítás volt, és ugyanakkor – mivel az egyház által képviselt irányzattól is eltért – az ún. Szalkai-féle ferences krónika tanúsága szerint eretneknek számított.

Különös egybeesése a VÉLETLENEKNEK, hogy mind a két szerzetes, aki a Biblia fordításával foglalkozott, a Kárpát-medence szülötte, vagyis pannóniai származású volt.

Szent Jeromos ugyanis I. Damáz (Damasus, 306–384.) pápa felkérésére – mint már említettem – az akkori latin újszövetségi Bibliát, az ún. Vetus Latinát[7] összevetve más latin és görög fordítások adataival, azt újra lefordította latinra, amit azután a 13. századtól Vulgatának neveznek.

Ugyanígy 385-ben, az eredeti görög Septuagintát [8] és a régi, héber nyelvű szövegeket felhasználva, az Ótestamentum eddigi – meglehetősen hibás – latin fordítását is átjavította. Így az akkori művelt Európa ettől fogva a régi latin szövegek hibáit kiküszöbölve az akkori, modern latin nyelven olvashatta a teljes Bibliát. Ezzel tehát Jeromos elősegítette a Biblia elterjedését a művelt európai kultúrkörökben.

Boldog Báthory László [9] pedig ennek folytatásaként, tíz évszázaddal Szent Jeromos után, 1456-ban, ugyanezt a Bibliát (vagyis a Vulgatát) – Európa szárazföldi részén elsőként – már egy élő európai nyelvre, éspedig a magyarra fordította le.

Hogy munkájának úttörő jellegét jobban láthassuk, érdemes röviden felvázolni az európai bibliafordítások időrendjét. Európa "szigeti" részében, Angliában az első fordítás a 14. században készült el, de ez a hibái miatt nem terjedt el. Ezt követte 1611-ben az ún. "King James" Biblia kiadása, amelyet angol nyelvterületen egészen 1952-ig használtak.

Németországban 1466-ban adták ki Strassburgban az első német nyelvű bibliafordítást, amely szintén hibásnak bizonyult, ezért folyamatosan javításokra szorult. Ezt követte 1534-ben a Luther-féle bibliafordítás, amely a németek számára azóta is mind teológiai, mind irodalmi szempontból kiemelkedő műnek számít.

Ezzel szemben Magyarországon már a fentiek előtt, 1441-ben megjelent – az előbb már említett – részleges szövegű Huszita Biblia, amelyet 1456-ban követett a teljes szövegű ún. Báthory-féle bibliafordítás. A következő magyar fordítás 1536-ban került ki a nyomdából a humanista tudós, Pesti Gábor munkájaként az "Új Testamentum magyar nyelven" címmel. Ennek nyelvezete gördülékeny és jól érthető, ezért hatása ugyanolyan pozitív volt a magyar irodalomra, mint a két évvel hamarabb kiadott, Luther-féle protestáns Biblia a németekére.

Éppen öt év múlva, 1541-ben jelent meg Sylvester János teljes magyar nyelvű Újszövetsége. Alig több mint 20 évre rá ezt követte 1565-ben a protestáns Heltai Gáspár-féle teljes bibliafordítás, majd ismét 25 év múlva, 1590-ben Károli Gáspár fordításában a – protestáns hívők által máig is használt – ún. Vizsolyi Biblia. Végül pedig ennek katolikus változatát – a latin Vulgata felhasználásával – Káldi György készítette el 1626-ban, amely nyelvében ugyan kissé megújítva, de mind a mai napig a katolikus magyarok Bibliája.

Mindebből a rövid áttekintésből jól látható, milyen nagy fontosságú volt tehát a pálos szerzetes, Báthory László úttörő munkássága, amivel Isten igéjének a nép körében való szélesebb elterjesztését kezdte meg.

Ezzel pedig tetemesen megelőzte a német származású Luther Mártont, akiről ugyanakkor a köztudat úgy tartja, hogy Európában elsőként fordította le a teljes Bibliát élő nyelvre(!). Pedig Luther az Újszövetség fordítását 1522-ben, az Ószövetségét pedig 1534-ben fejezte be, és jelentette meg. Ez azt jelenti, hogy Báthory magyar Bibliája több mint 100 évvel megelőzte Luther német bibliafordítását!

Báthory felbecsülhetetlen értékű műve Mátyás Corvinái között kapott helyet, de sajnos ez is, mint olyan sok más értékes kultúrkincsünk (és kézírásos kódexeink 99%-a), szintén a török pusztításának esett áldozatul. Másolata azonban, az – 1516 és 1519 között elkészült – ún. Jordánszky-kódex még ma is megtalálható az esztergomi Főszékesegyházi Könyvtárban.[10] Itt jegyzem meg, hogy ha még ezt a Jordánszky-kódexet (tehát a másolatot!) vesszük is alapul, időrendben még ez is megelőzi a német Luther-féle fordítást…

Tehát a pálos Báthory Lászlónak úgy az irodalmi, mint kultúrtörténeti jelentősége igen kiemelkedő, munkássága pedig példamutató. Hiszen ebben az időben az iszlám vallású törökök már többször is betörtek országunkba. Mint tudjuk, maga Báthory László is – még a rendbe lépése előtt – harcolt Hunyadi seregében. 1442-ben Hunyadinak sikerült visszavernie a törököt Erdélyből, majd 1443-ban Ulászló királyunk parancsára megkezdte ún. "hosszú hadjáratát" a török ellen, amely kezdetben olyannyira változó kimenetelű volt, hogy a Várnai-csatában maga Ulászló is elesett.

1453-ban a török elfoglalta Konstantinápolyt – amely a keleti kereszténység központja volt –, és ezzel az iszlám valóságos veszéllyé vált a nyugati kereszténység számára is. Ez természetesen riadalmat okozott az országban mind politikai, mind egyházi körökben egyaránt.

Ilyen körülmények között dolgozott – a már pálos szerzetessé vált – Báthory a barlangjában, és fordította a magyar kereszténység számára a Bibliát…

Az ország megpróbálta a lehetetlent. Anyagi és szellemi síkon is egyszerre kívánt harcot vívni a mohamedán törökök elsöprő erejével szemben! Vagyis egyrészt harcolt a politika, másrészt pedig a hit erejével.

Így Nándorfehérvárnál 1456-ban sikerült is Hunyadinak egy időre megállítania a török inváziót, és – milyen különös egybeesése a véletleneknek – ugyanebben az évben adta ki Báthory is bibliafordítását…

Később azonban ez a két síkon megkezdett harc megtört.

(TTG)

[1] Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban (1986.) c. könyve 353. oldal. Prof. Dr. Ligeti Lajos (1902−1987) neves magyar orientalista, filológus, turkológus, egyetemi tanár, az MTA tagja.

[2]Idézet M. Wehrli-Frei: "Jesat Nassar" c. könyve II. kötetének 535. oldaláról.

[3] (részlet) "Ahogy azután beérünk az erdőségekbe hasító Holdvilág-árokba, a történelem sejtelmes levegője egyre erősebb simogatással suhog körülöttünk. Mintha ezer év óta a szunnyadó istenek lesnék a különös alakú sziklákban, a hegy gyomrába nyúló feltáratlan folyosókban, megtört, de láthatóan ember faragta nagy kövekben az idéző szavakat, hogy szél suhogásához hasonló érkezéssel' megjelenjenek s ,récehívogató pipegő hangon' kinyilvánítsuk akaratunkat, fogadják az áldozat illatos gőzét és füstjét. Végig a patak egész felső kőmedre szinte hemzseg a felismerhetően kultikus helyektől. Meglepő alakú kövek, mesterséges dombocskák, emberkéz gyalulta sziklafalak mindenfelé. Az ásatás helye már többet mutat.(...) A sziklafal előtti térségen a föld alól kitakarított áldozókövek, szénmaradványok, állati csontok, egy szakállas emberarchoz hasonló ,egykő' erőszakkal megcsonkított vonásai, egy különös alakúra tágított nyíláson leomló forrás vize, amely mélyen lent felismerhetően kultikus fürdőül szolgáló medencébe folyik, az akna mélyén bekalapált ékírásféle jelek, egy leromlott oszlopszerű kőszál alsó része, néhány kisebb-nagyobb állati csont, a szerteszét található hamukupacok, egy állítólagos bikakoponya − de lehet esetleg muflon, vagy más kérődző koponyája is, mert nem vizsgálták még meg −, továbbá egy állítólag taurid-típusú emberi koponya és néhány cserépedénydarab, mind-mind hatalmas kultikus helyre vall. ,Árpád sírja csakugyan?' − kérdezték tőlem is sokan. Árpád sírja? − kérdeztem én is magamtól, mint annyian, akik felkeresték a magyar történelem e páratlanul csodálatos emlékhelyét." [online] https://albaregalis.hupont.hu/15/holtak-volgye-holtvilagarok-a-beavato-barlang [2015.01.27.].

[4] Ld. Mathias Fuhrmann: "Allgemeine Kirchen- und Weltgeschichte von Oesterreich…" (1769.) III. könyv, VI. fejezet, 561. old.

[5] Mindehhez a teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy 2009. március 18-án (tehát egy hónappal hivatalos boldoggá emelése után) Patrubány Miklós (a Magyarok Világszövetségének elnöke) átadta a Vatikánban a "Szentek ügyei Kongreciója" prefektusának Boldog Özséb szentté avatási dokumentációjának 14 kötetét, amelyet még Árva Vince atya állított össze, több mint 20 éves munkával.

[6] Az ún. Huszita biblia 1441-re készült el, két világi pap, Pécsi Tamás, kamonci pap és Újlaki Bálint, belcsényi plébános munkájaként. Ez a protestánsnak számító Biblia azonban nem teljes, és tartalmát a ferences inkvizítorok eretnekségnek nyilvánították. Ezért 1439-ben a híveikkel együtt Moldvába menekültek, de a ferencesek itt is elérték őket, és bibliájukat lefoglalták. Szerencsére azonban nem semmisítették meg, hanem tartalmát felhasználták az ún. Ferences Biblia megírásához (ami azóta szintén elveszett). A Huszita bibliának is (ugyanúgy, mint a "Báthory-Bibliának") ma már csak másolatai vannak meg. Egyik töredéke a Bécsi-kódexben, másik a Müncheni-kódexben, harmadik pedig az Apor-kódexben található.

[7] Vetus Latina (ólatin Biblia): ez a 2. századi fordítása a görög eredeti Bibliának, sok hibás értelmezéssel. Szent Jeromos új fordítását, a Vulgatát, kb. 200 évig még párhuzamosan használták a Vetus Latinával, de utána végérvényesen a Vulgata lett az elismert fordítás.

[8] A héber nyelvű Biblia görög fordítása Kr. e. 300 tájáról. Erre nagy valószínűséggel azért volt szükség, mert a Kr. e. 3. században a zsidóság nagy része, a hellenizáció következtében, már nem használta a héber nyelvet, így már nem értette a Tórában foglalt szövegek nagy részét. Az elbeszélés szerint − II. Ptolemaiosz alexandriai könyvtárosának javaslatára − az egyiptomi uralkodó összehívott Alexandriában a 12 zsidó törzs tagjaiból hat-hat bölcset, hogy készítsék el a régi írások szerint a Tóra (az Ószövetség) görög fordítását. Ezt a 72 írástudó ezután 72 nap alatt el is készítette. Mindennek történetét az ún. Ariszteasz-levél Philokratésznek című Kr. e. 2. századi írás tartalmazza, amelynek valóságtartalma ugyan erősen kétséges, de mégis innen ered ennek a fordításnak a Septuaginta (vagyis hetven) neve. (A Septuagintát gyakran nevezik "hetvenes fordítás"-nak is.)

[9] Vannak olyan vélemények is, miszerint Báthory László nem az egykori és ismert Báthory családból származna, ezért egyesek a nevét Bátori-ként írják. Ennek ellentmond az a tény, hogy – pálosrendi életrajza szerint – külföldön folytatott egyetemi tanulmányai után Hunyadi János hadseregében szolgált, majd somlói birtokán gazdálkodott. Még 1437 előtt belépett a rendbe, mert – mint tudjuk – ettől az évtől már a bibliafordításnak szentelte az életét, és a – ma róla elnevezett – Bátori-barlangban élt.

[10] Ezzel kapcsolatban álljon itt Szinnyei József: "Magyar írók élete és munkája" c. könyvéből egy részlet, amit Báthory Lászlóról és bibliafordításáról írt: "…A kézirat közhit szerint a múlt században az elefánti pálos klastromban még fenn volt. Ezen codexet 1782-ben a nagyszombati clarissák eltörölt kolostorából Fába Mátyás kapta, kitől az 1820. máj. 29. ajándékban a tinnini püspök Jordanszky Elek birtokába jutott. Ezen Jordanszky-codex, mely maga is másolat (1516-19.),[…] magában foglalja 1. Mózes öt könyvét. (Az elől hiányzott részből két levél, mely az I. könyv első negyedfél részét tartalmazza), Nagyszombatban Jankovics birtokába jutott s ennek gyűjteményével a nemzeti múzeumba;[…] 2. Jozsue könyvét. 3. Birák könyvét. Ezen részei a codexnek 1519-ben irattak. 4. A négy evangelista. 5. Az apostoloknak járásokról való könyvet. 6. Az apostoloktól írt epistolákat. 7. Szent János evangelistának látásáról való könyvet. Jelenleg az esztergomi primási könyvtárban őriztetik. Kiadta a Régi Magyar Nyelvemlékek V. kötetében A Jordanszky-codex bibliafordítása czímmel Toldy Ferencz…". Ma a művet az esztergomi Főszékesegyházi Könyvtárban MSS II. 1. jelzettel őrzik. Ebből az I−II. fólió jelenleg az OSZK-ban található.

[11] Itt feltétlenül közbe kell fűznöm, és tisztáznom kell, hogy kit is értek Árpád magyarjain? E kifejezés alatt a Tarihi Üngürüszben feljegyzett (és a László Gyula szerinti) 670-ben lezajlott ún. első honfoglalás magyarjait értem. Ez a bevonulás pedig Erdély hegyein keresztül történt, és ez volt – ismétlem – Árpádnak és a vele együtt jövő "Hétmagyaroknak" a bejövetele, vagyis az ún. késő-avar, illetve fehér-magyar honvisszaszerzés. De itt arra is felhívnám a figyelmet, hogy ezt (az általunk első honfoglalásnak nevezett népmozgást) az említett krónika a magyarok második bejövetelének írja le (mivel első volt a hun népé), és megjegyzi, hogy ekkor már itt, az országban az ő nyelvüket beszélték. (Itt utalok Bíró L. "A magyar régmúlt titkai"-ban írt véleményére is, amelyet ő "A magyar régészet regénye" c. 1976-ban megjelent könyvre épített). Ezek voltak a fehér-magyarok. A vezérük pedig Árpád, aki már a kazároknál is meglevő KENDE-címet viselte. Az előzőkből azonban azt is tudjuk, hogy a kazárok azonosak a szabirokkal (vagyis a mi fehér-magyarjainkkal). És ez a fehér-magyar Árpád-vezér − a Kárpát-medencébe érve − megalapítja a Dunához közel eső (Székes)-FEHÉR-vár központot, míg e kettős uralkodási rendszer másik tagja, a GYULA pedig ugyanígy az erdélyi területen megalapítja a Gyula-FEHÉR-vár nevű központot. A fehér-elvűség, vagyis női jogú társadalmuk kihangsúlyozásaként, a nők neve FEHÉRnép volt, az asszonyoké pedig FELESÉG, amely utóbbival megerősítették, hogy "feles-jogúak" voltak, vagyis a jogaik azonosak voltak a férfiakéval. Ezzel párhuzamosan a vallásukban pedig meghonosították a Babba Mária- és a Boldogasszony-kultuszukat, amelyekkel a női istenségek iránti tiszteletüket bizonyították… Ezek voltak tehát - mint írtam - a fehér-magyarok. Ugyanakkor Anonymus leírása a magyarok bejöveteléről a Vereckei-hágón való bevonulást, vagyis a 200 évvel későbbi "harmadik honfoglalásunkat", a fekete-magyar bevonulást örökítette meg. És ez – mint tudjuk – tabarisztáni területekről történt. Vagyis onnan, ahol ez a néprészünk − több mint 400 éven keresztül − előbb a szaszanida perzsa, majd az "apajogú" iszlám kulturális befolyás alatt élt. Így érthető, hogy náluk sokkal inkább a patriarchális társadalmi berendezkedés volt megfigyelhető. Ezt bizonyítaná Révész László régész, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársának megállapítása is (1993), miszerint a fekete-magyarok szállásterületein, Zemplénben és Észak-Magyarországon az akkori sírokban inkább a férfiak díszessége dominált, míg az alföldi (fehér-magyar) településeken pedig fordítva. "…Különbözőségük az ország más területeivel összehasonlítva szembetűnő. Az alföldi területeken a nők több nemesfémet viselnek, a férfisírokban kevesebb a kiemelkedő rangjelző lelet." (Aetas, Történettudományi folyóirat. 9. évf. Szeged. 1994. 119. old.)