T.Túri Gábor: Kik is vagyunk tulajdonképen, és honnan jöttünk, mi magyarok?

Az utóbbi időben, a magyar köztudatban ismét felobbant a vágy a magyarság ősei után kutatni, amely ugyan a 2. világháborút követően nem volt direkt tiltva, de jól megszervezett irányítással ez csak a kelet-európai sztyeppék és Nyugat-Szibéria irányába terelődött, és így az iskoláinkban is csak erről hallhattunk és tanulhattunk. Így alakult ki az a helyzet, hogy a mára azóta felnőtté vált két generáció – jószerivel, szintén csak – ezt az elméletet ismeri.
A nyelvészeink finnugor irányban történt akkori elkötelezettségük, így lassan egyre inkább tért hódított a őstörténetünk vonalatában is, és így elfogadottá vált a finnugor származáselmélet is.

Önkéntelenül felmerülhet-- különösen a fiatalabb generációban – a kérdés, hogy ez mégis, hogy jöhetett így létre.
A válasz egyértelmüen az, hogy ennek politikai okai voltak.

A háború elvesztése után ugyanis a rajtunk győzedelmeskedő szovjet csapatok, országunkat megszállták és a magyar népet agresszornak kikiáltva, hadisarc fizatésére kötelezték…. Mindezek betetőzésére még egy új társadalmi renszert is kényszerítettek a vesztes Magyarországra. A háborúból hazatérő magyar katonáink, hazájukba érkezve, mint háborús bűnösök lettek fogadva. Nemességünk és az értelmiség, az ország színe-java "osztályidegenné" vált. Ez a kifejezés pedig annyit jelentett a szocialista Magyarországon, mint a középkorban a "leprás".
Ők voltak a kitaszítottak. Még a velük való kapcsolatot is kerülni kellett.
Ezek után érthető módon a vezető értelmiségünk tagjai közül, aki tehette Ausztriába, Németországba, vagy a tengerentúlra Amerikába menekült, különben lakásából való kilakoltatással, kényszermunkával vagy éppen Szibériába törtenő deportálással kellett számolnia. Magyarország, ettől kezdve az álszabadság korszakát élte, ahol csak azt szabadott mondani és tenni amit a szovjet megengedett.

Ez nem csak a mindennapi életben volt így, hanem a tudományos világunkban is.
Azok a tudósok, akik nem hagyták el az országot, azok mindvégig a megalkuvás egy bizonyos szintjén kényszerültek élni…Később, hogy biztos legyen a szovjetekhez való hűségük, "átképzésben" is részesültek, amit vagy idehaza vagy egyenesen Moszkvában kaptak. Utódjaik képzése is ott történt, mert csak így tudtak vezető poziciókhoz vagy egyetemi katedrákhoz jutni.
A középszintű vezetés pedig közben átcsúszott az ún."káderek" kezébe, akik a képzetlen egyszerű rétegből származva, egy gyors "továbbképzés" után, betölthették, a régebben egyetemi végzettséghez kötött posztokat.
Eközben pedig, e vezető- és középkáderek segítségével, egy új történelmet is irattak nekünk, amely természetesen mindenben megfelelt a szovjet politikának.
Ez az újnak kikiáltott, hivatalos nyelvészet ennek alapján, diadallal vette át a régi finn-ugor elmélet elavult nézeteit. Így a Szovjet-Szibériában élő manysi, hanti és más finn-ugor un. "nyelvrokonainkat", most büszkén kapcsolhatták a mi nyelvünkhöz, miáltal így mi is részeseivé válhattunk e nagy szovjet egységnek…
Ennek pedig akkor, senki sem mert ellentmondani.
E folyamatok révén kívánták Magyarországot ahhoz a jellegtelen és egyszínű népalakulathoz csatolni, amihez akkor már a Szovjetunió területén élő számtalan és tragikus sorsú kisebb és nagyobb nemzet is tartozott… Mivel ezen népek nemzeti tudata, már az előző évtizedekben, kegyetlen megnyírbálásban részesült, így hamarosan egyértelművé vált, hogy ugyanez a sors várt a magyarokra is.
Így tehát szinte változás nélkül kerültek a régi, még a Habsburgi időkből származó tankönyvek az iskolák padjaiba, mivel a "nagy Szovjetunió" területéről kiszakadt, vadászó-gyűjtögető, vagy éppen nomád, magyar ősök hamis története, nagyon is jól illett az új elnyomónk, a moszkvai politika terveibe.

Azonban a rendszerváltást követően, a múlt század utolsó évtizedében, ezzel szemben egy "egészségesnek" mondható ellenszenv alakult ki lassan a lakósság túlnyomó többségében, amely hamarosan ezen elmélet elutasításáig fajult, amit végül a 21. század archeogenetikai vizsgálatai is alátámasztottak.

Vagyis kétségtelenné vált, hogy a finnugor származáselmélet nem állja meg a helyét.
Így megfordult a kocka, és aki a finnugor kifejezést, akár a nyelvünk szerkezeti felépítésére is vonatkoztatja, heves ellenállásba ütközik.
Pedig nyelvünk, a maga agglutináló szerkezetével feltétlenül különbözik az indoeurópai nyelvektől, és így egyedülállónak mutatkozik. Ez az egydülállóság megmutatkozik a finn nyelvel és a többi finnugor nyelvvel is, mivel azokkal is kevesebb hasonlóságot mutat, mint a Kaukázustól délre elterült ókori nyelvekkel, vagy a közép-ázsiai türk nyelvcsaláddal, amelynek legnagyobb számú képviselője jelenleg a török nyelv.
Mivel ma már tudjuk, hogy ezzel a török nyelvvel való kapcsolatunk, a rövid 150 év alatt nem okozhatott olyan mélyreható változást nyelvünkben, ami megmagyarázná a nyelvi hasonlatokat, így tehát ezt máshol kell keresnünk a nyelvi párhuzamokat. Ezért egyre világosabbá vált, hogy nem szabad megelégednünk az állandóan szajkózott magyar-török szóátvételekkel, amellyel igyekeztek az előző 100 évben, ezt a kényessé vált témát megválaszolni.Tehát mélyebre kell az őstörténetünk mélységeibe lemerülnünk, ha erre választ akarunk kapni.Vagyis meg kell vizsgálnunk, hogy a Kárpát-medenc benépesedése hogyan történt. Milyen szerepet játszott ebben a Homo erectus és a neandervölgyi-ősember, valamint az őket követő cro-magnoni ős.
Témánk szempontjából, azt hiszem most elégséges ezt a kutatásunkat a Homo sapiens-szel, vagyis a cro-magnoni ősembernél elkezdenünk.

Ugyanis, amikor a cro-magnoni ember, mintegy 40 000 éve megérkezett a Balkánon keresztül Európába is – ahol addig elődei a Homo erectus és a neandervölgyi ember éltek –, lassan, észak felé terjedve, 32-36000 évvel ezelőtt eljutott a Kárpát-medencébe is. Miután itt, ez a vadászó társadalom, ezt a termékeny földű, tavakban és folyókban gazdag területet is benépesítette, néhány ezer év elteltével – az itteni túlnépesedése miatt – részben innen is továbbvonult, Európa távolabbi területeire.
Az itt maradt népesség pedig, a megkezdődő mezolitikum idejére (ami Kr.e. 10 000 és 5500 között volt), már a rénszarvas és a mamut vadászata helyett – amelyek időközben észak felé elvonultak – bölényre, tulokra és gímszarvasra kezdett vadászni, és lépésről-lépésre áttért a földművelés egy itt kialakuló, és viszonylag kezdetleges formájára.A mezolitikum végén pedig, ez az itt kialakult, autochton, Kárpát-medencei földművelő kultúra keveredni kezdett, egy újabb – és ismét délről ideérkező – népcsoporttal.Ennek előzménye az volt, hogy 9000 évvel ezelőtt, Kis-Ázsia felől, ismét a Balkán-félszigetre érkezett, egy újabb déli "népességhullám", vagyis az anatóliai földműves és állattartó kultúra embere. Magukkal hozva a változatosabb gabonamagvakat és a kecske-, valamint a juhtenyésztést.
Ezek ezután, innen tovább, észak felé haladva, a Kr. előtti 8000. évben, már elérték a Kárpát-medencét, pontosabban az Al-Duna vonalát.

Ekkor, e két csoport összeolvadása után, hamarosan egy szabályos népesség-robbanás következett be. Ezt jól bizonyítja a nagyszámú, itt megtalált sír- és tárgyi lelet – bár ezek már a Kr. előtti 8000. évet megelőző időkből is számottevőek voltak –, amelyek azonban összességükben, ekkor ugrásszerű megemelkedést mutatnak.
Idővel, az így kimutatható túlnépesedés miatt, ez az új népcsoport ismét – vagyis ugyanúgy, mint ahogy a 30 000 évvel ezelőtt az ideérkező cro-magnoni emberek is innen – és ugyancsak sugárirányban, részben szintén elhagyta a Kárpát-medencét.
Közben azonban, a két műveltség keveredése miatt, itt a Kárpát-medencében egy sajátos mezőgazdasági kultúra jött létre. Ez nemcsak a helyi és részbeni ártéri gazdálkodásban nyilvánult meg, hanem abban is, hogy az ide beköltözők kecske, valamint juh tartása helyett (illetve mellé), a helyi éghajlati viszonyokhoz jobban alkalmazkodó szarvasmarha és sertéstenyésztés került előtérbe.
Vagyis az egykori, itt kialakult helyi, valamint az anatóliai kultúra elemeiből létrejött, új Kárpát-medencei földműves kultúra, terjedt innen tovább ezután Európa nyugati, keleti és részben északi területei felé, sőt később, még visszafelé (!) déli irányba is. Mint, ahogy ez a vonaldíszes kultúra esetén is történt, amiről ezt olvashatjuk: "A korai vagy nyugati vonaldíszes kultúra a Duna középső szakaszán fejlődött ki, beleértve Nyugat-Magyarországot, majd a Rajna, az Elba, az Odera és Visztula mentén terjedt tovább." Míg, az ugyancsak magyarországi "keleti vonaldíszes kerámia kultúrája Kelet-Magyarországon virágzott." Vagyis az Alföldön, és innen terjedt tovább a Bug és Dnyeszter területére, ott azzal a kultúrával szimbiózisba lépve. (Forrás: a "Vonaldíszes kerámia kultúrája" Wikipedia).
Sőt – ehhez hozzá kell tenni, hogy ez innen – később, még visszafelé (!) déli irányba is leterjedt.A Kárpát-medencében megtalált leletek alapján, ez az itteni neolitikumi népesség először a Duna-Tisza-Maros-Kőrös vízgyűjtő területén, majd innen tovább terjeszkedve, egymást követően alapította meg a kultúráit. Ezek – kiemelve a leletek nagy számából a legfontosabbakat – a következők voltak:
a kőrösi-műveltség (Kr.e.7. évezred),
az alföldi vonaldíszes-műveltség (Kr.e. 6. évezred)1, majd később
a "dunántúli vonaldíszes műveltség" (Kr.e. 6-5. évezred), majd
a kökénydombi, a szakálháti és a Kr. előtt 3500-2800 táján virágzó péceli műveltség.

Minderről így ír a német Wikipedia:
"A vonaldíszes kerámiakultúrához [LBK=Linearbandkeramische Kultur], vagy tágabb értelemben vonaldíszes kerámiákhoz sorolják az alföldi vonaldíszes kerámiákat. (Keleti vonalas kerámia Magyarországon: i. e. 5500-4900). A vonalas kerámia valószínűleg szoros kapcsolatban áll a Starčevo-Kőrös kultúrkomplexummal, amelyet a Kr.e. 6200-5600 közötti időszakra datálnak. Ezen a Duna-vidéken, a korai neolitikum egyik legfontosabb kultúrájának tartják, és az LBK keleti előfutárának tekintik."
Tehát:
"A Starčevo-Kőrös kultúrát előfutár-kultúrának tekintik.
Bánffy Eszter2 magyar őstörténész például az [európai] LBK-t kizárólag a Starčevo-Körös kultúrából vezeti le. Ezt a hipotézist, a Kurt W. Alt német antropológus által vezetett csoport 2014-ben végzett paleogenetikai elemzései is alátámasztják."3Magának az újkőkori (neolitikus) kultúra kialakulásának és terjedésének (az ún. neolitizálódásnak) a folyamatával kapcsolatban, két fő elmélet létezik4:

1.) kulturális diffúzió: vagyis a kulturális módszerek átvétele (ezt nevezik kulturális transzfernek vagy akkulturációnak). Eszerint a helyi késő-mezolitikus népesség, a közép-európai autochton [őshonos] mezolitikus európai vadászó-gyűjtögetőiből, vagyis a helyi mezolitikus népességből fejlődött ki. Az így kialakult földműveléssel, állattartással és a kapcsolódó technológiákkal kapcsolódó ismeretek, az egyik őslakos csoportról a másikra, emberi csoportok alapvető migrációja nélkül terjedtek.

2.) demikus diffúzió: vagyis embercsoportok bevándorlása a Közel-Keletről (Északnyugat-Anatóliából). Eszerint a lineáris kerámia kultúra nem az európai jégkorszak utáni mezolitikumban itt élő, őshonos vadászó-gyűjtögető népesség tagjai által került átadásra. Ami azt jelentené, hogy ez az új neolitikus népesség nem volt azonos az itteni, korábbi mezolitikum népességével. Ezt tehát úgy is fel lehet fogni, hogy a neolitikum elterjedése bizonyos területek népességnövekedésén (túlnépesedésén) alapult, vagyis egész társadalmak térbeli terjeszkedése során (ezt nevezik integrációs modellnek is).Véleményem szerint, az általunk itt tárgyalt Kárpát-medencei kultúrára, egyaránt érvényes mind a két diffúziós forma.

A később még említésre kerülő, péceli-műveltség körében jelenik meg például itt a Kárpát-medencében, az igen nagy kultúrtörténeti jelentőségű, "budakalászi kocsi" is.
Ez a kisméretű kerámiaszobor 1953-ban került elő, a Budakalászon feltárt péceli (badeni) műveltségi periódusból származó temető, egyik sírjából. Korát 5000 évre teszik (Kr.e. 3000) és ez tulajdonképpen egyben a keréknek – a Mezopotámiában történt – feltalálása után, annak az első európai megjelenése…

1. ábra
a budakalászi kocsi (Kr.e. 3000)

Ez a péceli műveltség tulajdonképpen az első, a Kárpát-medence egészét egységesítő kultúra,
amely ezáltal összefüggő anyagi, szellemi és kulturális egységet alkotott. Vagyis így, ezt tekinthetjük a legkorábbi európai zárt közösségnek, vagyis országnak...E kultúra részei és alkotó elemei a bronz készítéséhez használt antimon első alkalmazása, a – már említett – négykerekű kocsi használata, a földművelés és állattenyésztés. E nép a lakóközösségeiket árokrendszerrel vette körül, amelyek ezzel, az első erődített telepeknek számítanak. Ugyanígy e kultúra jellemzője az ökrösszekérrel történő temetkezés és az ún. arcos urnák használata, amelyek a Trója II-IV. rétegében találtakkal azonosak, amelynek kora Kr.e. 2550 és 2000-re tehető.
Ekkor – e péceli kultúrát közvetlenül megelőző időben – történik az első keletről érkező visszatelepedési hullám is a Kárpát-medencébe.
Ezek a kurgánok, vagy gödörsíros temetkezések népei, amelyek sztyeppei pásztornépek, és a – mai – keleti és dél-orosz területekről több hullámban érkeztek vissza. Ezután ezek, itt keveredtek főleg a Tisza vidékén élő őslakossággal, majd ezen a területen kialakul – e két kultúra összeolvadása után – ez az előbb említett, és péceli kultúrának nevezett műveltség, amelyre a ló háziasítása, a szőnyegek, textíliák és a prémek használata a jellemző.

Erről a péceli műveltségről tudni kell, hogy ezt eredetileg badeni műveltségnek nevezték, de miután a Kárpát-medencében megtalált tárgyak idősebbnek bizonyultak, mint az ausztriai Baden környékiek – ami logikus is, hiszen ez a Kárpát-medencéből terjedt Baden felé –, így ez a műveltségi-periódus, újabban a péceli megnevezést kapta. (Az persze más kérdés, hogy ezt az elnevezést mind a mai napig, csak ritkán használják az indoeurópai kutatók).

Azonban, ugyanígy nagyon fontos, az egyik jóval ezelőtti kultúrréteg lelete, az ún. "kökénydombi Vénusz" is, amelyet Hódmezővásárhely közelében fekvő, Kopáncs-Kökénydombon találtak meg, ésamely a magyarországi neolitikus (újkőkori) szobrászat egyik legjelentősebb emlékének számít.
Ez a matriarchális kor ősanya tiszteletének egyik fontos példánya.A kutatók ezt a leletet, a most 7000 éves (Kr.e. 5000), ún. "tiszai kultúra" csoportjába sorolják.
Maga ez a "Vénusz" egy anyát (asszonyt) ábrázoló agyagszobor, amely háttámlás

2.ábra
A "kökénydombi Vénusz", nőalakú edény
(Kr.e. 5000)

zsámolyon, illetve trónusszerűségen ül – ugyanúgy, mint a híres Catal Höyük-i ősanya szobor is –, és a testét borító ruháját pedig geometrikus alakzatok díszítik. Fejének – sajnos – csak a töredékét találták meg, a mellette lévő más cseréptöredékek között. Ezt a ma 7000 éves, magyarországi szobrot a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum őrzi.Ugyanígy fontos a Bodrogkeresztúr közeli, ún. "szakálháti műveltség" is, amelyek köcsögjei és tejesedényei jól láthatóan hasonlítanak, az ott – még a mai napig is készített – helyi edényekre. Ezeken az egykori edényeken jellegzetes M alakú jeleket találunk, amelyeket sokan az anyaság lefelé fordított V szimbólumával hoznak kapcsolatba.
Különös módon azonban, ez a kultúra Kr.e. 3200 után – úgy tűnik – a Kárpát-medencében szinte teljesen megszűnt létezni.

3. ábra
"Arcos edénytöredékek"Rákóczifalva (Körös-kultúra) valamint  a zselici kultúra lelőhelyéről, Szécsény-Ültetésről. (Kr.e.5000)
Fábián Szilvia: Archeológiai Értesítő 130 (2005)

Ugyanerre az eredményre jutott 2016-ban a pozsonyi régésznő Terézia Tomašovičová, aki szintén a Kárpát-medence neolitikus kerámia leleteivel foglalkozik. A megjelent közleményében5 a szakálháti kultúrával kapcsolatban ezt írta:"A Szakálháti-kultúrában, amelynek a centrális területe a Körös és a Maros folyók között fekszik, a [kerámiára festett és karcolt] jelek határozott változást mutatnak. Az arc rajzolata megtartja az eddigi alakját, de az eddigi kupolás forma teljesen eltűnik, és helyette egy belevésett nagy M motívum jelenik meg, amely az arcot bekeretezi." (i.m. 21. old.)
Máshol pedig ezt írja:
"A kerámiáknak ez az antropomorph megjelenítése egy általános jelenség a neolitikum idején, amit bizonyít, hogy a Dunai- és a Közép-Európai területektől távolabbi Balkán nagy területein is megtalálhatók, sőt Anatóliában (Garfinkel 1998 S.211-215) és Észak-Mezopotámiában is. (Quitta 1957 S. 54-55)"
//Megjelent: Acta Musealia 2015/1–2 //

Ez valóban így van, csakhogy mindennek az az érdekessége, hogy amikor ezek az említett M jelek Mezopotámiában feltűnnek, az pont akkor történik, amikor a Kárpát-medencéből éppen eltűnnek –, vagyis a Kr.e. 3200-as évek utáni uruki műveltségi periódusban. Mindez így, természetesen bizonyos következtetésekre ad lehetőséget.Az említett leletek és azok lelőhelyei jól mutatják, hogy az előző évszázad történészeinek véleményével ellentétben –és ahogy mi ezt még a 60-as években is tanultuk – a Kárpát-medence nem volt közel lakatlan6, amikor az árpádi honalapítók azt a birtokukba vették.

Sőt ma már az a vélemény is háttérbe szorult, hogy az itt megtalált régészeti nyomok, valamelyik, rövid ideig itt élt, vagy az egyik, itt éppen csak átvonuló néphez, esetleg ahhoz a szláv lakossághoz tartoztak volna, amelynek itteni megléte – főleg politikai okokból – történelmi tényként volt elkönyvelve a 20. század magyar kutatói részéről.
Pedig, mint ahogy azt Révész László7 "A karosi honfoglás kori temetők" c. írásában8 – a vezérsírok leleteivel kapcsolatban is – megemlítette: [az itt talált]"durva, szemcsés anyagú, hullámvonalas diszű kerámiát elsietett dolog valamiféle kizárólagos szláv etnikumjelzőnek tartani, s az ezzel fémjelzett lelőhelyeket kivétel nélkül szlávoknak tekinteni. Már csak azért is, mert éppen ilyenek a karosi, kétségtelenül honfoglalás kori sírokból is előkerültek."Éppen ilyen állásponton volt ebben a témában László Gyula professzor is "A szlávok régészeti kutatása hazánkban" c. írásában.
Ebben, a "halántékkarikás női sírokkal" kapcsolatban – amelyeket mindaddig kizárólag szláv sírleletek igazolására használtak –, L. Gy. hivatkozik Szőke Béla9 véleményére. Mégpedig a mosaburgi-zalavári ásatási eredményekkel kapcsolatban, amely területet mindaddig szlávnak tartottak. Szőke Béla ugyanis, az itteni ásatásokról szóló összefoglaló könyvben, azt állapítja meg, hogy ezek az addig szlávnak tartott halántékkarikás "leletek jó része, kétségkívül a magyar köznép temetőjéből kerültek elő."10

Mindezekből is jól látható, hogy a Kárpát-medence őslakói, elenyésző kivételtől eltekintve, a ma magyarnak nevezett népünk ősei voltak.

Ezt igazolják a legújabb archeogenetikai vizsgálatok is, amelyek szerint itt, egy folyamatosan meglévő és azonos genetikájú, földműves lakósság létezett, egy saját – és máig tartó, töretlenül folyamatos – kultúrával.
Ezek a régészeti leletek pedig, egymásra épült, és évezredek alatt, itt kifejlődött, telepekről tanúskodnak, amelyek mind a mai napig továbbra is egy azonos alapműveltség hordozói.Ezzel az – előbb említett – őshonos Kárpát-medencei néppel és annak kultúrájával kapcsolatban, a már fentebb idézett két szerző, Cser Ferenc és Darai Lajos ezt írja:"Magyar Adorjánnak ebben mindenképpen igaza volt! Mert a valóságban a Kárpát-medencében az újkőkort követően több évezredig létezett egy letelepedett műveltség, amely fémfeldolgozó és élelemtermelő volt, és amelynek számos műveltségi eleme – pl. a mellérendelő szemlélete – rokon a mai magyar műveltséggel." 11

Ebből következően, a Kárpát-medencében kialakult nyelv is ugyanilyen régi kell, hogy legyen.
Ezt ismerte fel Grover Krantz12 is, amikor a Kárpát-medencével kapcsolatos kutatási eredményeit összegezve, a magyar nyelvről ezt írta:
"Úgy találom, hogy átmeneti kőkori nyelv, amely megelőzte az újkőkor kezdetét.
Az összes helyben maradó nyelv közül a magyar a legrégibb."Az, hogy ez a valóságnak megfelel, azt a német kutatók is – bár erre, csak áttételesen utalva – igazolták. Ugyanis Prof. Martin Joachim Kümmel nyelvész, aki a kőkorszak németországi nyomaival kapcsolatban, arra a kérdésre, hogy milyen nyelven beszélhettek a Kárpát-medence irányából, az oda nyugat felé haladó telepesek, a következőt válaszolta:
" Fel kell tételeznünk, hogy az ide betelepülők egy olyan nyelvet (vagy nyelveket) hoztak magukkal, amely annak az eredeti kialakulásának a helyéről származik. A kutatók szerint, erre a nyelvre a szavak első szótagjának a hangsúlyozása volt a jellemző, és ez néhány mai európai nyelvre is jellemző, amely így ezeknek a korai telepeseknek az öröksége kell, hogy legyen náluk."13Az kétségtelen, hogy ahhoz igen nagy bátorságra lett volna szüksége ennek a kutatónak, hogy ehhez még azt is hozzátegye, hogy ez (vagy ezek) agglutináló, vagyis ragozó nyelvek voltak, de így is utal ez a kijelentés a mi Kárpát-medencei nyelvünkre, mert ez az egyetlen olyan nyelv itt Közép-Európában, amely a szavak első szótagját hangsúlyozza.

Ugyanígy elkerülte Albert Dauzat professzor is a "Kárpát-medencei ősnyelv" megemlítését, amikor a régi, európai honfoglalók nyelvét hasonlította össze a mai francia nyelvvel. Ő ezt az ősi európai nyelvet "prelatinnak" nevezte, és eredményét 1946-ban tette közre.14
Vizsgálata során olyan szavakat talált, mint APA, vagy a víz értelmű HAB, BOR, illetve VIS. Ilyen az ÁR is – áradat értelemmel –, vagy a TALA (= talaj), a PALA (= réteges kőzet jelentéssel), a CUCC (= csúcs), illetve a BAITA (balta értelemmel) és így tovább.Ezt ugyanígy idézi Mesterházy Zsolt a "Magyar ókor" c. könyve 85. oldalán, amikor az említett francia professzor könyvének, a 78, 89, 125-127 és 144-148. oldalaira hivatkozva, ezt írja:
"Az eredmény szédületes. A helynevekben szereplő magyar szavak: ÚR, LÓ, MÉN gyökök együttes előfordulása 2874, MAG, MAGAR 450, BÁL, BÉL 200, BOR 200, SZEM 200, FALU 75, BARÁT 50, egyéb 200.
A HAB, Víz, Ár, Pala, Csúcs, Talaj, Kő, Fű szavaink hemzsegnek a folyó és hegynevekben."Mindebből Mesterházy Zsolt – azt hiszem jogosan – vonja le azt a következtetést, hogy
"Az első európaiak valamennyien ómagyar neveket viseltek és [a ma magyarnak nevezett nyelven] magyarul beszéltek15, úgyhogy az ő idejükben Európa ómagyar nyelvi egységet alkotott. A régi európai honfoglalók érdeme a kontinens első magas kultúrájának megalkotása, a rendszeres termelés bevezetése és a hegyek, folyók, lakóhelyek névvel való ellátása, amire éppen ezek a francia kutatók jöttek rá Dauzat professzor vezetésével."

Ezek után azonban megállapíthatjuk, hogy az a nyelv – amely tehát itt alakult ki a Kárpát-medencében –, logikájában és felépítésében szintén ugyanolyan mellérendelő jellegű kellett, hogy legyen, mint amilyen az a nép volt, amely ezt a nyelvet használta. Ezért, Darai Lajos és Cser Ferenc így folytatják az írásukat (i.m. 84.old.) :
"… kijelenthetjük, hogy a magyar nyelv és a magyar nyelvet beszélők, az utódai ennek a hosszú ideig békésen fejlődő műveltségnek, [amivel] összhangban van a magyarság mellérendelő kulturális szemlélete, népi ábrázoló művészete, népdalai, népmeséi, regéi, de embertani összetétele és genetikai jellemzői is."

Ebben a több ezer éven át fennálló, későneolitikus kultúrában nem volt alárendelés, vagyis a sírok leletei alapján nem volt uralkodó réteg és szolgaság, hanem a társadalom egymás mellé rendelt tagjai – mint egy karmester nélküli kamarazenekar kvartettje, vagy kvintettje – egymással közösen, együtt, egymásra utalva, és egyenértékű résztvevőként hozták létre alkotásaikat.

Ez a szemlélet ugyanakkor a hitvilágukra is visszavetült.
Ez a magyarázata annak, hogy az újkőkorban – ebben a 10-12 000 évvel ezelőtti periódusban – könyörtelen és haragvó istenek sem voltak, akiket az emberek felettük állóként ismertek el, és akiket szolgálniuk kellett.
Hitük alapja a lélek halhatatlansága volt, amit a sírleletekben talált "útravalók" is jól mutatnak. Tiszteletük lényege az ősök és a természet imádata volt, amelynek része volt a termékenység, az anyaság és az apaság tisztelete is, és amelyet ekkor még nem személyesítettek meg, istenségek alakjaiban.
Európában, erre az ősi kultúrára telepedett rá a Kr. előtti 3. évezredben – szinte minden előzmény nélkül – a keletről érkező és társadalmi felépítésükben már az alárendelő szemléletet képviselő, ún. kurgán-kultúra(amely szó magyar megvelelője a "korhány-kultúra") népe.Ennek folyamán, a tőlünk nyugatra lévő és előzőleg, az innen a Kárpát-medencéből oda kivándorolt népeknél, ezeknek a sztyeppei vadász és harcos népeknek a tőlük idegen nyelve hamarosan átvételre került – mivel ezek, a korábban oda nyugatra kivándorolt földműves telepesek, ekkor még nem alkottak egy egységes és összefüggő tömböt.
Így tehát, ez az új nyelv, ott nyugaton, ettől kezdve, többet már nem a Kárpát-medencei, egykori ősföldművesek nyelve volt, hanem egy erősen keveredett nyelv.Ugyanakkor, ezzel ellentétben a Kárpát-medencében, ennek a kurgán-kultúrának ideérkező csoportjai, itt egy nagyszámú és egységes tömbben élő, valamint a Kárpátok védőkoszorújától körülvett népet találtak, amelynek tagjai ezért nem vették át ezt az új nyelvet.
Így, ezen új nyelv hordozói hamarosan maguk vették át az itteniek nyelvét, és egyben ezzel lassan be is olvadtak az itteni őslakosságba. Ez az oka tehát annak, hogy itt a Kárpát-medencében, még mindig – a ma magyarnak nevezett – itteni lakosság, ezt az ősi és több tízezer éve tökéletesen kifejlett nyelvet beszéli.Ez a bronzkori kurgán-kultúra eredetileg a Volga és a Prut közötti területen alakult ki, és a cimmereken át, egészen a királyi szkíták (majd a szarmaták) temetkezési szokásáig tartott.
E kultúra kontinuitása azonban jól kimutatható még a hunoknál is és végül ugyanígy részben az avarok Kárpát-medencei megjelenésekor is.
Itt – ebben a társadalomban – már urakkal és szolgákkal találkozunk, vagyis így az uralkodó és a nép közötti távolság, szélsőségesen megnövekedett. Ugyanakkor, ezzel párhuzamosan, a hitükben is megjelentek az istenségek, és azokon belül pedig a főistenek és az alattuk álló istenek sokasága.
Mindezen alá és fölé rétegződések ezután, részben ugyan a Kárpát-medencei nép társadalom-felépítését is megváltoztatták, és ezzel egy ún. kettős-, vagyis paralelszerkezetű társadalmat hozva itt létre, azonban ezek a változások bizonyos társadalmi szokásokat16, és – mint már arról szó volt – a már itt kialakult ősi nyelv felépítését, teljességgel érintetlenül hagyták.
Ez utóbbi, annál is inkább igaz, mert ezek az ide visszatérő lovas-katonai néprészeink későbbi hullámai nyelvükben a legnagyobb valószínűséggel, az őket befogadó, földművelő alapréteg ősi nyelvével közeli rokonságban lehettek. Ezek beolvadása tehát ezért sokkal könnyebben ment. Ez egyértelműen érvényes részben a hunokra is, de az avarok második (és népességében meghatározó) hullámának népére, valamint a 896-os árpádi magyarokra, már egészen biztosan. Ugyanakkor, e két utóbbi volt az is, amely az itt átvonuló nagyszámú lovas népek közül, egyedüliként volt képes, a több ezer éves Kárpát-medencei társadalomban, maradandó szerkezeti változást és nagyobb mértékű rétegződést létrehozni.
Tehát az itt leírtak, mint lovas népre, jellemzők voltak az 568-as, Baján vezette, avarokra is, de – mint már említettem – különösen a második hullámaként 670-ben ideérkező néprészünkre, a művészettörténészek griffes-indás népességére, vagyis azokra, akiket László Gyula kései avaroknak vagy fehér magyaroknak nevezett.E Kárpát-medencei avar államra, a frankok sorozatos támadásai után a végső csapást a sokszor "Félelmes" előnévvel emlegetett Krum bolgár kánnak (755 – 814.), az első Dunai Bolgár Birodalom kánjának, a győztes támadása jelentette a 9. század első évtizedében. A történelmi források azonban még 822-ben is szólnak a mi hazai avarjainkról, amikor is az avar követek hivatalosak voltak a Frank Birodalom frankfurti birodalmi gyűlésén.
Ez az utolsó történelmi nyom az avar államról.
Ettől függetlenül, maga a népesség még a 10. századig megtalálható volt a Kárpát-medencében, vagyis az ország egyes részeiben még megélték Árpád magyarjainak a bevonulását is17.Fontos megjegyezni, hogy ez az avar nép az egykori Kárpát-medencébe érkezése idején, olyan műveltséget hozott magával, amely – különös módon –, egyáltalán nem jellemezte a sztyeppei nagyállattartó (vagyis a korabeli volgai) népeket. Mindez részben érvényes a honalapító magyarok 896-os leleteire is.
Ugyanis a sírleleteikben talált griffes-indás ötvös motívumok és díszítések teljesen elütnek a sztyeppei nagyállattartók oroszlánokat, sasokat és más ragadozókat ábrázoló leleteitől. Ezek, sokkal inkább olyan népre jellemzők, amely mezőgazdasággal, letelepült földműveléssel foglalkozott.

4. a ábra
Példa a virág és növénymintás motívumú 9. századi tarsolylemezre, a "Királyok és szentek" székesfehérvári kiállítás anyagából
(A szerző saját felvétele)

Éppen ezért, ez meg is egyezett az akkori, Kárpát-medencei őslakosság szimbolikájával. Így, nem is véletlen, hogy ez a katonatörzs, pontosabban népesség, azonnal be is olvadt a Kárpátokon belüli ősi alapnépességbe.

Erről a népről így írt Kodolányi:
"…A szakrális fejedelem, a kagán szerepe, a mellérendelő államorganizáció, a négy világtáj alapján elrendezett törzsek és hadseregek, a kettős fejedelemség – egyik Nyugat, másik Kelet képviselője – s az ehhez való makacs ragaszkodás történelmünk során (a »kisebbik« király, az »ifjabb« király méltósága, egészen az Árpád-ház kihalásáig), kultikus cselekményeink értelme volt, a kereszténység könnyű felvétele és mély átélése, mind különös, tiszta értelmet nyer. Ma még kevesen mérik fel annak jelentőségét, hogy a magyar társadalomrend, katonai szervezet, vallási kultusz egy kozmikus világkép csodálatos megvalósulását mutatja, kevesen látják még, milyen magasrendű életforma volt ez s mennyire fölötte állt az akkori úgynevezett »kultúrnépek« életformáinak."
("Esti beszélgetés". részlet, Magyar Élet, 1942.)Ez – az árpádi magyarokon kívül – tehát érvényes volt, úgy az avarokra, mint az őket akkor befogadó, Kárpát-medencei alapnépességre is, vagyis a később (összességében) magyarnak nevezett népre.
Hogy miért, arra ismét jó választ kapunk Cser Ferenc és Darai Lajos megállapításából, mert szerintük (ld. i.m. 83. old.) ugyanis, ezek az avarok valójában nem a Volga vidékéről, hanem a Keleti-Kárpátok közvetlen szomszédságából, vagyis az attól keletre fekvő területekről érkeztek. Ezekkel a "Kárpát-medenceiek" évezredek óta szomszédosak voltak, és így a legnagyobb valószínűséggel nyelvűkben és kultúrájukban is hasonlóak.
Az avarok államszervezetének megszűnte után – mely 800-as évek elején a frank támadások következménye volt –, ezen a területen egy rövid, és a népesség szempontjából jelentéktelen, bolgár terjeszkedés történt, majd a 800-as évek közepétől már megjelenik a történelem színpadán az a nép, amelyet a finnugor történetírás "honfoglalóknak" nevez.Amit ebből a szempontból fontosnak tartok kiemelni az az, hogy az ún. "honfoglaló" vezértörzsekkel, nagyszámú olyan népesség is bejöhetett (ismét) a Kárpát-medencébe, akik már generációk óta a Kárpátok keleti karéjától keletre laktak, de ugyanakkor ezek közül sokan, továbbra is ott helyben maradtak.

Ezzel kapcsolatban Czakó Gábor "Etelközi nyelvemlékeink " c írásában (1922.), igen érdekes adatokkal találkozunk. Ebből megtudjuk, hogy a történelmi Etelköz területén, ahogy ezt a régészek ma nevezik, a Szubbotyici-leletkör kutatási területén, több száz olyan temetkezést tártak fel, amelyeket a szénizotópos C-14 módszerrel, a 9. század második felére lehet keltezni. Az ott megtalált palmettás aranyozott ezüst díszítmények pedig megszólalásig hasonlítanak a Kárpát-medencei magyar leletekre. Ezek feltárásán Türk Attila régész és csapata dolgozik, számos régészhallgató segítségével, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemről.

Amikor arról olvasunk a krónikáinkban, hogy a magyarok másodszor jöttek ki Szittyaországból, az a mi esetünkben Szkítiának a nyugati felét jelenti, vagyis az Etelköz területét és a Don folyó környékét.
Ezt Kézainál, a 13. századi krónikásnál, így olvashatjuk: "A Don hatalmas folyam, Szkítiában ered és a magyarok Etul-nek nevezik", vagy szintén ugyanebben a fejezetben: az "Etul folyó, azaz a Don" mondatot. Ugyanakkor, néhány száz évre visszamenően, a 13. fejezetben azt is olvashatjuk, hogy "Attila őrséget állított fel birodalma minden sarkában, az egyik őrség a Don folyó id est Etul partjához került".Az ott még ma is élő csángók; a magyar nyelvnek egy "sziszegő" változatát használják és minden bizonnyal igen régen élnek ott, mert még a legkorábbi román oklevelek is leírják, hogy az ezen a területen található csángó falvak több mint fele már az 1300-as évek előtt is létezett.18Itt, ezen a moldvai területen élők úgy mondták, hogy
"régen Moldvában a »Magyarföld« határa az »Aszu-Szeretnél« volt. (ami a Szeret folyó régi, kiszáradt medrét jelenti). Nem tudom, hogy ezt helyileg hova értették, és azt sem, hogy a »Magyarföld« ez esetben mit takar." – írta Zsíros Tibor geofizikus és hajdani utazó.19

Tehát eszerint, a 896-os árpádi honalapítás után is, még jelentős magyar tömegek maradtak ősrégi hazájukban, Szkítia nyugati részében – a mai Moldvában –, mégpedig hatalmi központ, egyház és földesurak nélkül, ugyanakkor saját szokásaik és joguk uralma alatt.Czakó Gábor (ld. u.o.) megemlíti Páter Gegő Elek nevét, aki azt jegyezte le20, hogy
"… a Bákó mellett mai is látható kun halmakról a szóbeli hagyomány után, a chángók beszélik, hogy ott elődeik az isteneknek lovakat áldoztak fel."

Vagyis ezek az elődök magyarok voltak!
Mégpedig Csaba (ill. Edömér) ott maradt nemzetsége, vagy esetleg más – sokkal régebb óta ott élő –, kereszténység előtti néprészünk.
Ezek a Kárpát-medencébe bevonuló, és a vérszerződéssel egymással szövetségre lépő, ottani magyar törzsek, valamint Csaba leszármazottai (Edömér nemzetsége) – vagyis a hon ujjászervezői –, társadalmuk felépítésében már ekkor, nyilván alárendelő szerkezetűek voltak, uralkodói jellegű szerveződéssel, vagyis fejedelemmel, vezérekkel és nemzetségfőkkel. Vagyis ezeknél, ott már meglehetett az urak és a köznép szétválása.
Ennek azonban úgy látszik – és látszólag – ellentmond, a moldvai magyarok (vagyis a csángók) között meglevő ún. "részes" rendszer, ami igen különleges a magyar szokásjogban.Ugyanis a "faluja határában ki-ki foglalt magának akkora területet: 'részt', amekkorával elbírt. Az ilyenek voltak a részesek. Részes birtokosok. Ebből az is következik, hogy földesuruk, fejedelmük nem volt! Tehát Csaba [vagy Edömér] nem lehetett ott közöttük, mert ők – ekkor már – nemzetség-, vagy törzsfőnökök lettek volna, akik megszabják, ki mit és mekkora területet birtokolhat! Vagyis számukra az uralkodó nélküliség volt a természetes állapot21.

Ez tehát azt jelenti, hogy egykoron ezek a Kárpátok keleti oldalán lakó néprészeink – a történelem régi homályában, talán évezredekkel ezelőtt – telepedtek meg az akkori "senki földjén". Ahol aztán azóta is "szabadon, önmaguk közt fölosztva bírják határaikat", írja róluk 1851-ben Jerney János.22
Ez pedig így, végül azt is jelenti, hogy ez a rendszer ott Moldvában, még jóval Árpád magyarjainak odaérkezése előtt kellett, hogy kialakuljon. Más szóval a magyarok ott is (mint a Kárpát-medencében) őstelepesek voltak, az első foglalás jogán. Így viszont – Árpád magyarjaival ellentétben – közöttük még a mellérendelő társadalmi szemlélet volt gyakorolt és elfogadott, ami ismét azt igazolja, hogy ők is a Kárpát-medencei őshonos népünk részei.Ezzel kapcsolatban most itt röviden, arra is ki kell térni, hogy ez a mellérendelő viselkedésforma – vagy mondjuk úgy, beállítottság – éppen így a nyelvünkben is megtalálható…
Mint ismeretes ugyanis, egy mondaton belül, két ún. tagmondat egymás közti viszonya lehet mellérendelő vagy pedig alárendelő23. A mi magyar nyelvünkre e kettő közül pedig, túlnyomó többségben a mellérendelő forma a jellemző. Ez azt jelenti, hogy a mondat két, egymástól vesszővel elválasztott mondatrésze, külön-külön is értelmes, azaz megérthető. Tehát ez a két rész egyenértékű, vagyis egymás mellé rendeltek.
Ezzel szemben az alárendelő mondatszerkezetben – amely forma viszont inkább az indoeurópai nyelvekre jellemző –, a vesszővel elválasztott mondatrészek egyike, a másik nélkül nem értelmezhető. Vagyis, egyik a másiknak így alá van rendelve.
Természetesen úgy a mi nyelvünkben, mint az indoeurópai nyelvekben, megtaláljuk az ellenkező mondatszerkezetet is, de azt lényegesen ritkább gyakorisággal.
Tehát a mi mai magyar nyelvünk a mellérendelő társadalmi szervezettség idején és annak tükröződéseként alakult ki és formálódott tovább, itt a Kárpát-medencében, miközben megőrizte annak az – egykor letűnt – ősi "aranykori" társadalomnak a nyelvét, amelyben a mellérendelés volt az uralkodó viselkedési forma.Mindezzel ellentétesek – mint már írtuk – a mai indoeurópai nyelvek, amelyek jórészt alárendelő szerkezetűek ugyanúgy, mint ahogy a társadalmi felépítésük is az. Erre pedig éppen ezért, az alárendeltek és elnyomottak, vagyis az urak és a szolgák (pl. a gyarmatosítók és rabszolgák) megléte a jellemző. Ez utóbbi pedig, a magyar gondolkodásmódtól teljesen idegen.

Pontosan ugyanez a helyzet a magyar nyelvtan ún. "birtokviszony" formájával is.
Mert a magyar nyelvben – ellentétben pl. az angol, latin, francia és német: have, habeo, avoir és haben szavaival – gyakorlatilag nincs birtokot jelző ige24, és a magyar birtokosrag, a
"-nak-a", az megegyezik a részeseset "-nak" ragjával.
Vagyis a magyar gondolkodásmód, a nyelvében SEM BIRTOKOL, hanem csak RÉSZESEDIK, ami pedig ugyanígy jellemző népünk eredendő társadalmi gondolkodására is. Mert e szerint (és ez alapján), a rendelkezésre álló közösből, vele együtt ugyanígy és ugyanilyen jogon, mások is a RÉSZESedhetnek. Erre jó két példa – az előbb már említett – csángó és Moldva vidéki közös (részes) földhasználat, illetve az eszközök közös használata az Őrségben.
Másik különlegessége a magyar nyelv ún. "birtokviszonyának", hogy abban a birtokos és a birtok egyaránt ragozva van. Ez pedig megint csak ellentétben van az indoeurópai nyelvekkel, amelyek csak a birtokost ragozzák. Ebből következően, ez utóbbiak gondolkodásában – számukra természetesen magától értetődően – ugyanígy alá van rendelve a birtok (vagy birtokolt személy) a birtokosnak. Ezzel szemben a magyarban, mint említettük, mindkét szó ragot kap – pl. IstvánNAK a feleségE –, így tehát egymásnak nem alá, hanem mellé vannak rendelve (úgy a nyelv szerkezetében, mint a társadalmi felfogásban is).Ez az alapvető szemléletmódbeli különbség mind a mai napig jellemzi a nyelvünket, valamint az abból következő viselkedési normatívánkat is, és így ez a képzőművészetünkben is megmutatkozik.Csakis az itt, most leírtak alapján lehet megérteni, hogy a 896-ban ide beköltöző ún. honfoglalóink ötvös aranyművessége miért különbözik a sztyeppei népek szokásos figurális motívumaitól. Nevezetesen, az azokon túlsúlyban megtalálható ragadozó állatábrázolásoktól, amelyek a másokon való győzedelmeskedést szimbolizálják, és hogy ugyanakkor ez miért hasonló a Moldva környéki ásatások során találtakkal...
Ez a stílus ugyanis, úgy a Moldvában, mint a Kárpát-medencében, rögtön ötvöződött – az ottmár azokra addig is jellemző – növényi és virágmintákkal. Vagyis ez keveredett annak a befogadó ősnépnek a stílusával, amely ott túlnyomó többségben élt.Tehát ez a magyarázata annak, hogy miért ez a kevert stílus vált jellemzőjévé, úgy a 9-10. századi magyar művészi munkáknak, mint ahogy a későbbi középkor magyar stílusának is.

5. ábra
Árpád-kori tarsolylemez a székesfehérvári "Királyok és szentek" kiállításról (a szerző felvétele), valamint az ott kiállított hajkorongpár25, amelyek mindegyike már állatmotívumokat is mutat, virágok és növényi indák közé ültetve.

Azonban, ez a – fentiekben említett és a történelemkönyveink alapján – honfoglalónak nevezett néprészünk, amely 896-ban költözött be a Kárpát-medencébe, valójában sokkal inkább "honvisszafoglaló" volt. Ezt az állítást pedig, nemcsak Álmos és Árpád nagyfejedelmeknek a magyar krónikákban feljegyzett családfája igazolja, hanem a hun dinasztia genealógiája is.
Ez utóbbit Omeljan Pritsak26 munkája alapján Dümmert Dezső27 állított össze, melynek forrásadatai a 7. századvégi türk és a bizánci írók adataira támaszkodnak. Ezekben kétségkívül találkozunk olyan nevekkel, amelyek a magyar-hun rokoni kapcsolatra utalnak:
Atilla fia Irnik,
Kutrigur fia Moger (Magyar),
Kovrat fia Kuber (Csaba).

Tehát nemcsak a magyar mondák és krónikaadatok, hanem a külföldi források is igazolják a "honvisszafoglalásunk" jogosságát, és így – értelemszerűen – az annak alapján bekövetkező második honalapításunkat is.

E beköltöző lovas katonanép létszáma 20 és 30 ezer között lehetett (ellentétben a korábban feltételezett és eltúlzott, lényegesen nagyobb számmal.) Ha elfogadjuk a "7 törzs teóriáját", amelyet pedig Anonymus nem is említ – mivel ő itt kapitányokról beszél –, akkor feltehetjük, hogy a hét vezér, vagyis e hét kapitány mindegyikének, mint azt Padányi Viktor is megfogalmazta28, a turk törzsi szervezettség mintája alapján, 3000-3000 harcosa volt.Itt rögtön meg kell szakítanom a gondolatmenetet és meg kell említenem a sok félreértésre okot adó TURK és TÜRK név közötti különbséget:
Alpjában a a TURK elnevezés a Közép-ázsiai szkíta népek egyik gyűjtő elnevezése.
A régi feljegyzések a közép-ázsiai szkítákat, a masszagétákat, a szakákat, choresmieket,
szabírokat, besgurokat, jászokat (jazig-alánokat), kazárokat, székelyeket, várChunokat (várkonyokat vagyis avarokat) stb., nevezik TURKOKNAK.
Ebbe a csoportba tartoznak a magyar törzsek is.
A TÜRK elnevezés pedig a mai török fajtájú népekre vonatkozik, vagyis tágabb értelemben a türk népek , és a türk nyelvek (török nyelvek) elnevezés az egykori Türk Birodalom (a kök-türkök) uralkodó népével és nyelvével rokon valamennyi későbbi nép és nyelv összefoglaló nevével áll összefüggésben. Amelyek egy része a kora középkorban a keletről érkezett és a Közép-Ázsiába való költözésük során vették fel, illetve kapták meg a nagyobb számú török népektől a TÜRK elnevezést, amelyet még ma is használnak. Ezek az oguzok, azeriek, jakutok, kazakok, türkmének, kirgizek, tatárok, törökök, üzbégek stb.
Ezek tehát egyértelműen nem a közép-ázsiai szkiták utódai. Bár, sokszor a helyben maradt szkíta népek a nagyobb létszámú török népek között, idővel asszimilálódtak és így török nyelvűvé, vagyis TÜRK népekké váltak.Most visszatérve ezután, a turk törzsi szervezettség mintája alapján, az említett 3000-3000 harcosra, ezek összességükben – most itt csak a 7 kapitánny egységével számolva – összességében tehát megadják azt a 21 000-es összlétszámot, amely nagyságában jól megegyezik a bevonuló had legújabban feltételezett mennyiségével, és a velük együtt érkező kísérettel.
A legvalószínűbb, hogy az egykori turk szövetségből – melynek csapatnevei pont megegyeznek az általunk jól ismert ún. "honfoglaló" törzseink neveivel29 (!) –, ezek a ma magyarnak nevezett egységek kiváltak, majd e hét kapitányuk alatt újra szerveződve, és közben megtartva egykori törzsi (csapat?) neveiket, ezután egy közös fővezérlet elismerésével, egyesültek egymással.

Ennek a teóriának mindenképpen lehet reális alapja, mert Kr.u. 900-ban Regino apát30 a "Krónikájában" (melyet 906-ig vezetett) ezt írja: "Kr.u. 889 évben az Ungar nemzet, kiknek azelőtt, ilyen néven sosem lehetett hírét hallani, odahagyta Scythia tájékát, ama roppant kiterjedésű tavakat, miket a Tanais áradásai alkottak". [Megjegyz.: Tanais a Don ókori szkíta neve!]

Természetesen Regino apát véleményét, sok más tekintetben fenntartással kell fogadnunk, de ebben az esetben ez mégis találó lehet.

Mint ugyanis tudjuk, Atilla halála után népének nagyobb része, Csaba királyfi vezetésével visszaköltözött keletre, mégpedig ősi fészkükbe, a szkítiai Korozmiába31. Ott halála után fiai – Ed32 és Edömér33 – vették át a vezetést, és e kettő közül, egyes vélemények szerint, Ed volt az, aki a népével együtt a magyarokhoz csatlakozott.
Ez a csatlakozás – Anonymus szerint – 894-ben, Kijev városánál történt, akiket ez a krónikaírónk HUN helyett KUN-nak nevezett, és akiknek Ed mellett a többi fejedelmük neveit is megemlíti, mégpedig Borsa, Etel, Örösur, Boksza és Ketel neveken.
Tehát ott Kijev alatt valóban egy szövetségkötés történt, amelyet a vérszerződésükkel pecsételtek meg. Így Edömérrel (akitől később az Abák nemzettsége származott) a hun nép egy része is visszatért a Kárpát-medencébe, a többi bevonuló magyar törzzsel együtt.

Vagyis lehetséges, amit Regino írt, hogy ilyen néven, eladdig valóban nem ismerhetett ilyen népet. Azonban azok a néprészek – és azok nevei –, amelyek ezt az új nemzetet alkották, egyáltalán nem voltak ismeretlenek. Csak az új szövetségük neve az UNGÁR, és a maguk által használt népnevük a MAGYAR, amelyet pedig a MEGYER vezértörzsük után vettek fel, volt Regino számára ismeretlen (!!)

Ehhez a történethez tartozik, hogy még ezt megelőzően Álmos fővezér, a seregével, már a 800-as évek első felében ellenőrzése alá vonta a dnyeszteri területeket, majd Kijev elfoglalása után, ott egy kardkovács centrumot hozatott létre.
Mivel erről már több más írásomban is megemlékeztem, így ezt most nem részletezem, helyette hivatkozom a "Kybele, az Ősanya istennő" c. könyvem első fejezetének 30. oldalától írtakra)
Ezek az új katonai telepesek nemcsak azt a kultúrát hozták magukkal, amely általában a sztyeppei lovas népekre volt jellemző, hanem az előző évszázadok avarjaihoz – és pontosan ezért, a bennszülött Kárpát-medence őslakóihoz is – hasonlóan, részben azt a griffes-indás műveltséget is, amely a Kárpátok karéjától keletre fekvő, egykori kukutyini (cucuteni)34 kultúrának volt az egyenes folytatása. Ez pedig, az egykori délkelet-európai neolitikus és aeneolitikus35 műveltségek közé tartozó, 6500-7000 éves kultúra, amely a mai Ukrajnának a Kárpáton-túli területeit, ezen kívül Magyarország egykori kárpátaljai vidékét és a Partiumot, valamint Erdély északi és középső területeit foglalta egykor magába. Az 1900-as évek első felében azonban, ebből a korból újabb leletekre bukkantak még Erdély délkeleti részén is36, amelyek feldolgozása (sajnos csak) az utóbbi évtizedekben kezdődött meg.Mindebből világosan érthető, hogy miért következett be a 896-os Kárpát-medencei bevonulás, békésen, minden ellenállás nélkül, annak ellenére, hogy mind a mai napig kizárólag sztyeppei nomádoknak tartják őket. Ezáltal az is érthető, hogy miért váltak a letelepedésüket követően földművesekké, valamint miért használtak – az akkori szokásokkal ellentétben – a befogadó őslakósággal, közös temetőket (ami általában idegen népek esetében szokatlan volt).
Ez utóbbi meglepő régészeti tényt és a két néprész meglepően gyors keveredését igazolja a Magyarságkutató Intézet archeogenetikai kutatóinak az eredménye is, amelyet az Origo.hu oldala 2022. április 27-én a következőkben foglalt össze:

"A szerzők a [populációgenetikai]módszert a Kárpát-medence egykori és mai népességeinek vizsgálatára alkalmazva azt találták, hogy a mai populáció túlnyomó többsége egy rézkori (Kr.e. 4500-Kr.e. 2800) - bronzkori (Kr.e. 2800-Kr.e. 700) alapnépességre vezethető vissza, míg a keleti sztyeppei régióból érkező bevándorlások a jelek szerint kisebb genetikai hatást gyakoroltak a tízedik-tizenegyedik századi népességre. […]
[Továbbá] azt találták, hogy a 10-11. századi köznépi temetők népessége elsősorban a korábbi helyi népességet képviseli [valamint], hogy a 10-11. századi köznemesek többsége valószínűleg a Kárpát-medence helyi lakosságát képviseli, amely természetes módon keveredett, [vagyis] abba beolvadtak a keletről (vissza-) érkező csoportok, köztük Árpád magyarjai és a vele érkező törzsek."

Mindez tehát szintén jól igazolja, hogy a bevonulók a vártnál sokkal hamarabb voltak képesek beolvadni az itteni őslakosságba, kialakítva ezzel a mai magyarság egységes képét.

Így jól látható, hogy ezek a most említett, és a ma élő magyarok genetikájának kevesebb, mint egyharmadában szerepet játszó, lovas-katonai (és csak kis részben sztyeppei) társadalmak, mindenkor – vagyis már a 896-os második honalapításunk előtt is – az említett őslakosság védelmére érkeztek a Kárpát-medencébe.
Tehát ez nem először történt.
Amikor pedig ezek, ezt a szerepüket már nem tudták ellátni, vagyis a külső – és a nyelvükben már valóban idegen – hódítók támadásait már nem voltak képesek kivédeni, akkor ezek kisebb részben vagy visszavonultak keletre, vagy pedig beolvadtak az őket befogadó, hazai földművelők közé.Ezt azonban, minden esetben követte egy katonailag erősebb – és egy szintén keletről érkező, de más nevű – azonban ugyanígy rokon nyelvű, lovas nép ismételt behívása.
Tehát ezek nem hódítók voltak!Hogy ez igaz, és az ideérkezésükben a Kárpát-medencei békés termelő alaplakosság védelme érdekében, részükről a behíváson volt a hangsúly, azt az bizonyítja, hogy 895-ben éppen ezen őslakosság küldöttsége ment – több mint 100 km távolságba –, az idetartó árpádi katonai lovas nép elé, és ott köszöntötték békésen ezeket az ideérkezőket.
Azt pedig, hogy mindennek valóban megegyezés volt az alapja, azt maga az Etelközben lezajlott vérszerződés bizonyítja, amely a befogadók, valamint a beköltöző törzsek (illetve néprészek) között jött létre, mégpedig jóval azelőtt, hogy azok még átlépték volna a Kárpátok gerinceit.Ez, az így egyesült új nemzet pedig,
a székelyek és
a befogadó ősnép, valamint
a turkok és
Edömér hunjai, illetve a mindezekhez csatlakozott,
ún. kabarok voltak.
Ez utóbbiakról – amely néprész a turkokhoz menekült három kazár törzs volt – így írt Konstantinos Porphyrogenetos, a "De administrando Imperio" c. művében:
"Összebarátkoztak egymással és kabaroknak nevezték őket" […] "Megtanították a turkokat a kazár nyelvre és a mai napig ezt a nyelvjárást használják, de amellett bírják a turkok másik nyelvét is."
Ehhez itt most rögtön hozzá kell tennem Ligeti Lajos37 professzor megállapítását, ti., hogy "a kazároknak törökül szabir, perzsául khazar a nevük." Vagyis, ha a kabarokról beszélünk, akkor tudnunk kell, hogy ezek tulajdonképpen a mi szabirjaink, vagyis a szabir magyarok voltak.Tehát a fenti idézetekből is jól látható, hogy az így egyesült néprészeink között, akkoriban csupán nyelvjárásbeli különbségekről lehetett szó, azonban ezek az ide beköltözők, ha nyelvükben hasonlók is voltak, de társadalmukban már nem a mellérendelő formát, hanem az alárendelőt képviselték. Élükön vezérekkel, uralkodó fejedelmekkel, vagy éppen kagánokkal, valamint kifejlett istenhittel.
Így a 896-os beköltözésüket követően – Európában egyedülálló módon –, itt egy olyan összetett szerkezetű és felépítésű társadalom jött létre, amely részben még ma is meghatározza a magyarok néplélektanát.
Ebben megtaláljuk az egykori alaplakosság több ezer éves "arany-kori" emlékét és az egyenrangúak mellérendelő társadalmi felépítését, mellette a katonai réteg sztyeppei, nagy állattartó, lovas műveltségét, és végül a vezértörzs – vagyis a későbbi uralkodóház, és a hozzá tartozó néprészünk – dél-kaukázusi, ókori magas kultúráját is.
Mindezen három közül, tehát az utóbbi kettő volt az, amely már az alárendelő (tehát uralkodói típusú) társadalmi felépítést képviselte!
Ez a hármasság teszi egyedülállóvá nemzetünket.
És ez az oka annak is, hogy a csupán egyoldalú kultúrával rendelkező nyugati népek, ezt keletinek (keletről érkezettnek), míg a keleti népek pedig, az azok egykori testvéri közösségéből kiszakadt, "nyugatba ágyazódott" népének tartanak.

(Dr. T. Túri Gábor)

1 E vonaldíszes kerámia időszakának az egyenes folytatásai az innen nyugatra kisugárzó, és a Kr.e. 5. évezredre datált – tehát ezt 500-1000 évvel követő – újkőkori, nyugat-középeurópai ún. Linearbandkeramiche Kultur-nak a leletei. Ezek archeogenetikai feldolgozása jelenleg is folyik (Christian Meyer) pl. a németországi Halberstadt, Schöneck-Kilianstädten, Talheim és Herxheim, valamint az ausztriai Asparn-Schetz ásatásain.

2 Eszter Bánffy: Wurzeln und Herkunft der ersten Bauern aus dem südöstlichen Mitteleuropa. ( Az első délkelet-közép-európai földművesek gyökerei és eredete.) S. 73–81 In: Thomas Otten, Jürgen Kunow, Michael M. Rind, Marcus Trier: Revolution jungSteinzeit. Archäologische Landesausstellung Nordrhein Westfalen. 2. Auflage, Konrad Theis, WBG, Darmstadt 2016, ISBN 978-3-8062-3493-0, [5] S. 79.

3 Forrás: Linearbandkeramische Kultur (Wikipedia.de)

4 Silviane Scharl: Die Neolithisierung Europas – Modelle und Hypothesen. In: Archäologische Informationen 26/2 (2003), S. 243–254

5 Terézia Tomašovičová: "Vývoj antropomorfného dekoru na neolitickej keramike v prostredí karpatskej kotliny (vybrané aspekty problematiky)" / Development of Anthropomorphic Decorations on Neolithic Ceramics in the Area of Carpathian Basin (selected aspects) ostatni-tomasovicova-t-2016-vyvoj-antropomorfneho-dekoru-2017.pdf (muzeumvalassko.cz) [2022.9.1.]

6 Mint azt, például Gáboriné Csánk Vera is állította – az egyébként igen alapos és kiváló munkájában – "Az ősember Magyarországon" c. 1980-ban kiadott könyve 8.oldalán: "A rómaiak kultúrát hoztak erre a senki földjére". Ezt a mondatát a szerző, még arra a régebbi időszakra vonatkozó feltevésére alapozhatta, hogy az utolsó jégkorszak déli határának észak felé visszahúzódása után a Kárpát-medencei rénszarvas-vadász társadalom, követve a rénszarvasok északra húzódását, elhagyták a Kárpát-medencét, és így ez a vidék szerinte részben elnéptelenedett. A szerző azonban nem vette figyelembe az ezt követő földműves kultúra itteni kialakulását, és annak a K. e. 8000 táján ide beköltöző "anatóliai" népességgel való keveredését, amely épp ellenkezőleg, a neolitikum korára, már a medence túlnépesedését is okozta. Így a Kr. utáni 9. századra a Kárpát-medence egészen biztos nem volt néptelen "senki földje". (G.Cs.V.: Az ősember Magyarországon Gondolat Kiadó 1980. ISBN 963-280-855-X)

7 Révész László (1960-) 1994-től a Magyar Nemzeti Múzeum régésze és főosztályvezetője. 1992-1995 között a Miskolci Egyetem Történeti Tanszékének adjunktusa. 1995-2007 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészeti Intézetének előadója. 2008-tól a Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi docense.

8 A karosi honfoglalás kori temetők. Régészeti adatok a Felső-Tisza-vidék 10. századi történetéhez - Die Gräberfelder von Karos aus der Landnahmezeit. Archäologische Angaben zur Geschichte des oberen Theißgebietes im 10. Jahrhundert. Miskolc 1996, 1-506.

9 Szőke Béla Miklós (Győr 1950-) régész, 1993 óta a történettudományok kandidátusa, az MTA doktora. 1973-2012 között az MTA Régészeti Intézetének tudományos főmunkatársa.

10 Awaren und Slawen in Südwest-Ungarn: Sonderausstellung Gäubodenmuseum Straubing in Zusammenarbeit mit dem Archäeologischen Institut der Ungarischen Akademie der Wissenschaften und den Museen des Komitats Zala, 15. April bis 4. September 1994., Szőke, Béla Miklós [Ed.]. - Straubing (1994)

11 Cser-Darai: Kárpát-medencei magyar ősiség c. dolgozata. 84. old. (Magyarságtudományi Füzetek, Kisenciklopédia 12. Budapest, 2010. ISBN 978-963-7014-55-0)

12 Grover Sanders Krantz (1931-2002.) a Washington Állami Egyetem antropológia professzora volt az USA-ban. Többek között fontos tanulmányt írt, az emberek megjelenéséről az őskori Európában. A Homo-erectus-szal kapcsolatos kutatásai kiterjedtek a fonémikus beszéd és az elméleti vadászati minták tanulmányozására, és így azzal érvelt, hogy ez vezetett a H. erectus és a modern emberek közötti anatómiai különbségekhez. (Az európai nyelvek földrajzi fejlődése (New York, NY: Peter Lang Publishing, 1988. ISBN 978-0-8204-0800-2)

13 Forrás: Prof. M.J. Kümmel "Tatort Steinzeit" ZDF, TerraX 27:19 Min. (2019.08.15.)

14 Dauzat Albert: La toponymie francaise. Paris, 1946.

15 Természetesen, itt az író az akkori Kárpát-medencei ősnépünk nyelvét érti.

16 Erre jó példa, hogy az Őrségben és a Székelyföldön, valamint a Kárpáton túli csángó vidéken, még a XVIII. században is megmaradtak a mellérendelő társadalmi szerkezet bizonyos elemei, mint például a közös eszközök használata, a kerítések mellőzésé, valamint a földterületek és a legelők közös használata. Vagyis a közös és egyenlő birtoklás szokása.

17 "Hol és mennyi idővel élte túl a Közép-Duna-medencében a 800 körüli éveket az avarság? A Dunántúlon legalább a 870-es évekig, a magyar Alföldön Árpád honfoglalásáig, Horvátországban pedig a 950-es évekig éltek avarok." Forrás: Olajos Teréz: Az avar továbbélés kérdéséről. Archiválva 2012. február 5-i dátummal a Wayback Machine-ben (PDF)

18 Siculus (Besenyő Sándor) A moldvai magyarok őstelepülése története és mai helyzete (Pécs, Budapest, 1942)

19 "Úristen, szenteld meg a mezeinket" – Zsíros Tibor: Képek, emlékek Moldvából és Erdélyből 1974-1990. (forrás: Magyar Kurír 2021.júl. 10.)

20 Páter Gegő Elek: Moldvai utazás,1838, (68. old.) és a "A´ moldvai magyar telepekről" Magyar Királyi Egyetem, Buda 1838. (eredeti helyesírással idézve)

21 Czakó Gábor i.m. 3. old.

22 idézet Siculus Jerney János keleti utazása a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett c. műből. (I. kötet, Pesten, 1851)

23 Mivel mindegyiknek több formája is van, ezért az egyszerűség kedvéért itt most csak két példát érdemes megemlíteni: Évi kiment a kertbe, és meglocsolta a virágait. (ez mellérendelő). Ugyanez alárendelő szerkezetben így hangzik: Évi kiment a kertbe a virágaihoz, hogy meglocsolja azokat.

24 Itt nem érdemes a magyar "bírni" igére gondolni, mert ezt bitokos esetekben a legritkábban használjuk és nem is cseng magyarosan…

25 Ilyen hajkorongot a magyaroknál a 9. század tájékán az apa ajándékozott az eladósorban kerülő lányának, aki a házasság előtt – mivel még egyedül, pár nélkül volt – még varkocsba összefogva hordta a haját. A házasságkötés után pedig már a férj ajándékozta meg ifjú asszonyát e korong párjával, mert ezután már két koronggal és két tincsbe befonva hordta a fiatal fehérnép a haját, ezzel mutatva, hogy már ketten vannak.

26 Az ukrajnai születésű Omeljan Pritsak (1919-2006) nyelvész, filológus, történész, a Harvard Egyetem professzora volt A fő kutatási területe az eurázsiai sztyeppei nomád birodalmak voltak, amelyeket főleg a türk és más keleti források alapján állított össze.

27 Dümmert Dezső (1925-1997). Az idézett könyv: "Az Árpádok nyomában" 54-55. old. Budapest, 1977 Panoráma, (Lektorálták: László Gyula és Komjáthy Miklós)

28 Padányi Viktor: Dentu Magyaria, 23-24.old. Turul Kiadó 1989., ISBN 9789630273251 (első kiadás 1963. University of Michigan)

29 Cser-Darai: Kárpát-medencei magyar ősiség, 83. old. Budapest, 2011. (ISBN 978-963-7014-55-0)

30 Regino Prumiensis (Prümi Regino) élt 842-915. Kánonjogász, keresztény szerzetes és krónikaíró (a "Chronica" c. írását a trieri püspöknek ajánlotta). Igen elfogultan és negatív színben írt a magyarokról, amely nézetét nagyban befolyásolta kora politikai állásfoglalása az új és megerősödő Kárpát-medencei államalakulat ellen, mely egyre másra sikeres harcokat folytatott nyugaton.

31 Khoresmien vagy Khoresm (perzsa kiejtése Ḫwārazm, üzbégül Xorazm) egy történelmi tájegység Közép-Ázsia nyugati részén, az Aral-tótól délre, az Amu-darja (az ősi Oxus) alsó folyásánál és torkolatánál. Ez a rendkívül termékeny, öntözőcsatornák segítségével intenzíven művelt Choresm (magyarul Korozmia) országnyi oázisa már korán a fejlett emberi kultúra egyik központja volt.

32 Ed – Anonymus szerint – a hét vezérrel együtt, akik Kiew alatt Álmos magyarjaihoz csatlakoznak, vándoroltak át a Kárpátokon és a honfoglalásban részt vettek.

33 Edömér (Edumer, Edumen, Edemen), Thuróczy krónikája szerint Atilla unokája, Anonymus is megemlíti, aki szerint pedig a Kyev [Kijev] alatt a magyarokhoz csatlakozó hunok egyik vezére volt. Ugyanakkor "egy 1393-ból származó moldvai adománylevélben Edumer helység szerepel a Tázló torkolatánál.", a mai Ónfalva tájékán.(ld. Siculus (Darkó Jenő) "A moldvai magyarok östelepülése, története és mai helyzete" 1942.). Eszerint nem Ed, hanem testvére, Edömér maradt volna Moldvában. Azonban a Gesta Hungarorumában Kézai Simon ezt írja a XIII. században: "Csaba Attila törvényes fia volt, Honorius görög császár leányától; az ő fiait Edöménnek és Ednek hívták. Mikor a magyarok másodízben tértek vissza Pannóniába, Edömén atyjának és anyjának nagyszámú atyafiságával jött el, mert anyja khvarezmi [kórezmi]származású volt. Ed pedig Szittyaországban maradt atyjánál. Csabától ered az Aba nemzetség."

34 A kukutyini (Cucuteni-Tripolje) kultúra, a becslések szerint Kr.e. 5000 és 2750 között létezhetett. A magyarok kukutyini kultúrának nevezik, mert a történelmi országhatárón túl élő "keleti csángók" így nevezik magyarul, a Prut folyó melletti Cucuteni nevű községet, amely a környékén feltárt neolitikumi, 5000 éves leletekről nevezetes. A jellegzetes, spirális motívumokkal díszített agyagedények és nagy hátsóval rendelkező nőket ábrázoló szobrok készítőinek kultúrája, a lelőhely alapján cucuténi-kultúra néven került be a nemzetközi szakirodalomba. A "Cucuteni-Tripolje" kultúra középső fázisában akár 340 hektáros megatelepülések jöttek létre, amelyek az egész aeneolitikum legnagyobb településeit jelentik.

35 Aeneolitikus (ejtsd: eneolitikus) jelentése réz-kőkori. Vagyis az újkőkor késői szakaszát jelenti, amikor már megjelentek a kőeszközök mellett a rézeszközök is.

36 A Cucuteni kultúra Erdély délkeleti területén talált leleteiről (mely a lelőhelyéről az Erősd (Ariuşd)–Cucuteni-kultúra nevet kapta) híradást adott a Székely Nemzeti Múzeum 2010-es kiadása "Korongos tapadású fülű edények…" címmel. (Acta Siculica, Sepsiszentgyörgy 2010. pp 185-194., László Attila –Sztáncsu Sándor József). Kép és forrás: https://epa.oszk.hu/03300/03308/00004/pdf/EPA03308_acta_siculica_2010.pdf [2022.04.14.]

37 Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban (1986.) c. könyve 353. oldal. Prof. Dr. Ligeti Lajos (1902−1987) neves magyar orientalista, filológus, turkológus, egyetemi tanár, az MTA tagja.