T. Túri Gábor: Homéroszt olvasva…

Dr. T. Túri Gábor
2024. 09. 21.

Az Égei-tenger partvidékének egy fontos mozzanata volt, amikor az egykori Mezopotámiában élő Taurid típusú, többnyire brachicephal (rövidkoponya) fejformájú és nyelvükben agglutináló, nem indoeurópai népek Kr.e. 3000-től megindultak nyugat felé és ott, mint letelepedett földművesek és hajósok éltek, mintegy ezer éven keresztül.
Ezután, Kr.e.1200 táján, szemita és barbár pre-indoeurópai népek vonultak erre a területre és szorították fel őket északra, részben a Fekete-tenger déli partvidékei és a Kaukázus felé, más részben pedig észak-nyugat irányába, a Balkán félszigetre.
Idővel innen, azonban hamarosan tovább felszorultak a közép-európai Kárpát-medence irányába, majd itt közel ezer évig, tartósan megtelepedtek. E terület túlnépesedés után, azonban egyes Kárpát-medencei csoportok nyugat felé, és mások, mint például az etruszkok - már hamarabb -, az Appenini-félsziget irányába kerestek új hazát maguknak. 

Itt közbevetőleg, már most érdemes megjegyezni, hogy ezekből a közös vonulásokból és letelepedésekből következően, nagyon is jól megmagyarázható, hogy az a nép, amely ezt az utat akkor – a késő-kőkorszak és korai bronzkor idején – megtette, nyilvánvalóan azonos nyelvet is kellet, hogy beszéljen, a kezdetektől, bezárólag egészen a Kárpát-medencéig.

Ez ellen semmi sem szól, és abszolút logikátlannak is tűnne, ha feltételeznénk, hogy ezt a közös vándorlást – mégpedig ebben a kérdéses ősi időpontban – egyszerre több olyan, különbözö nyelvű nép tette volna meg, amely egymás nyelvét nem értette. (Hiszen pont azért történt a kezdeti elvándorlásuk is, mert akkor, abban az időben, éppen egy számukra idegen nyelvű nép szorította ki őket az otthonukból...)

Tehát ebből az itt előrebocsájtott premisszából, mint alapinformációból kell kiindulnunk ahhoz, hogy ezt az írásomat meg tudjuk érteni.

Közben, a Balkán félszigeten maradt ősi néprész pedig összekeveredett az oda betolakodókkal és így végül kialakult a görög nép.
Mindezt figyelembe véve ugyanez kellett, hogy a nyelvükkel is történjen. Vagyis így ezen a területen, legalábbis a kezdetekben, egymással párhuzamosan két nyelvcsalád népe létezett: 

a flektáló nyelvet beszélő új, hódító pre-idoeurópaiak és az ősi agglutinálók (vagyis a ragozó nyelvüek népe).

Majd miután az idők folyamán a nép és e nyelvek is egymásba olvadtak, nem csodálkozhatunk, hogy itt sok szó fennmaradt az egykor ott élt, ősnép szókincséből is.

És éppen ez az oka annak is, hogy e szavak között több olyan szóval találkozunk, amelyeket a mi Kárpát-medencei, magyar nyelvünkkel ma is megértünk.

Ez utóbbi tényre már a korai nyelvészeink mellett, különösen Götz László, Baráth Tibor és legutóbb Varga Csaba is felhívta a figyelmet.
Mindennek ékes bizonyítéka Homérosz, kinek a művei tanulmányozása közben, a külföldi olvasók és szakemberek sokszor csak találgatni tudnak a felmerülő szavak és a szereplőknek adott nevek értelmén.
Ez a látványos nyelvi ötletesség tehát más külföldi kutatóknak és fordítóknak is feltűnt, akik ezt azonban, sokszor inkább zürzavarként érzékelik, és ezért le is írják, hogy az Odüsszeia valójában egy
"epikus utazást" jelent, amelyet egykor Homérosz az eoli, jóni, dóri és több más akkori görög dialektus "irodalmi amalgámjával" tűzdelt meg. (Homer: Die Odyssee. Ford.: Robert Fagles, bevezető: Bernard Knox, 1996.)

Emellett sok kutató azt is vallja, hogy Homérosznak ez a Kr.e. 8. században megírt alkotása, egy sokkal régebbi, és szóban átadott, rapszódiára megy vissza, amelyet egy akkori epikus költő és énekes előadása nyomán foglalt Homérosz elsőként írásba. Ezt az előadót Aoidosznak nevezték, aki az akkori kifejezéssel élve rapszodosz volt, ami görögül "vándorénekes" jelentésű.

Számunkra, magyarok számára -- ellentétben más kűlföldi kutatóval -- ugyanakkor más is feltűnik Homérosszal kapcsolatban.
Ez pedig az – mint azt már említettem, és ami egyben a fentebb leírtakat is bizonyítani látszik –, hogy Homérosz műveinek olvasása közben sok olyan kifejezéssel találkozunk, amelyeket csak "magyar észjárással", illetve magyar szavak ismeretében lehet megérteni.
A külföldi olvasóknak és szakembereknek, mivel ők a mi nyelvünket nem ismerik, ez természetesen nem tűnik fel, és így a számukra ismeretlen neveket csak Homérosz fantázia szüleményeinek tartják.

Álljon erre itt most egy-két példa ízelítőként Homérosz Iliász és Odüsszeia c. műveiből.

Amit most ezzel kapcsolatban itt ezután leírok, az bizonyára, egyesekben kétkedést fog kiváltani. Különösen majd azokban, akik a finnugor nyelvelmélet emlőin nevelkedtek, és így számukra ezek az itt következő szóegyezések légből kapottak, nem megindokolhatók, vagy talán egyszerűen erőltetettek.
Pedig nekik is el kellene ismernünk, hogy a finnugor nyelvelmélet nem egy származás elmélet. Az ugyan kétségtelen, hogy bár nyelvészeti szempontból ennek talán van is bizonyos alapja, azonban ez rögtön  "rabigává" is válik a számunkra, ha ezzel – és ennek indokával -- egyes tudósok rögtön ki akarják zárni, népünknek a Kaukázustól és a Kaszpi-tengertől délre és dél-keletre eső genetikai kapcsolatait.
Vagyis következésképen, ott nem is érdemes a magyar őseink után keresni, mert azok igazi hazája az Ural környéki Káma folyó mentén van.
És itt van a fatális tévedésük!
Ugyanis ezen a déli területen szintén éltek a finnugor nyelvcsaládhoz tartozó népek, akik egykor a sémi népekkel közösen népesítették be ezt a területet.
Ebből a nézőpontból és ennek tényével szemléljük tehát most mi is, az alább írottakat!

Ehhez természetesen azt is tudnunk kell, hogy nem várhatjuk el ennyi évszázad és ezred távlatából, hogy a szavak betűről betűre megegyezzenek. Mert valójában csak a vázuk marad meg. A magánhangzók legtöbbször megváltoznak.

De ez számunkra nem valami új és szokatlan, mert a magyar tájszólásainkban ilyen jelenségekkel még ma is találkozunk.
Mert ha valaki a "Mikor jössz?" kérdés helyett "Mikó gyüssz?" kérdést teszi fel, akkor eszünkbe sem jut, hogy ez a kérdező nem magyarul beszél…
Ugyanígy akkor sem, ha valaki a
"kétszer" helyett "kéccő"-t mond, vagy a
"nőstény" helyett "nyőstín"-t, a
"rakja" helyett "raktya" -t, a
"hallgat" helyett "haagat"-ot , esetleg az n-betű ún. palatinációja miatt, a
"hónalj" helyett pedig "hónyal"-t mond.

De itt megemlíthetném a csángók között a gy-nek és a ty-nek az átalakulását dzs-vé, pl. a
magyar-madzsar, a
gyerek-dzserök, a
kutyája-kucsájo, vagy a
gatya-gadzsa… példák alapján... És mindezt így sorolhatnánk tovább.

Itt említem meg, hogy a nyelvek fejlődéséhez és a hangok (betűk) közötti kapcsolatok megértéséhez tudni kell, hogy az általánosan elfogadott elmélet szerint, az "ajakhangok", mint például a P átalakulhatnak ún. "ajak-foghangokká", ebben az esetben F és V-vé.
Erre jó példa a latin páter és a német Vater (illetve az angol father), vagy a latin pisces (hal) és a német Fisch (angol fish)…
De ugyanígy a "torokhangok" is, vagyis a G és a K, és a "foghangok" is, mint az R és az L is átalakulhatnak egymásba…
Vagyis láthatjuk, hogy ilyen nyelvtani szabályokat találunk más nyelvekben is, de – rögtön hozzá is teszem, hogy - semmi képen sem olyen széles ívűt, mint a magyarban!

Tehát ezeket a nyelvtani szabályokat, és a fentebb felsorolt magyar példákat vegyük figyelembe, miközben majd az alábbi írásomat olvassuk…
És utána bátran csodálkozzunk is rá, hogy a 2800-3000 éve itt leírt szavak, hangzásukban és értelmükben is (!) milyen jól megérthetők a mi mai magyar (pontosabban, a ma magyarnak nevezett) nyelvünkkel.

Kezdjük tehát a példáinkat mindjárt a mükénei születésű Menelaos-szal, aki később Spárta királya lesz, a Helénával történt házassága révén.
Mene-Laos jelzője Homérosznál: "aki az égből eredt".
Ez arra mutat, hogy az illető egyiptomi lehetett, mert Egyiptom neve volt Égi-Ta . A "ta" jelentése "hely", ugyanúgy, mint a magyar nyelvben, pl. Margitta, Százhalombatta, Tata, Szalonta, ta-nya stb. esetében.
Mene-laos = a menei ló, vagyis a mennyei (égbeli) ló… Ami természetesen egy rangot jelentett, de ennek lehet a jelentése a MÉN LaÓ, vagyis a hím ló is, hiszen az új kőkorszak megalitikus kultúrájának menhir-jei is ezt ábrázolják (= a mén híre).
Ezek phallikus kövek, mint például a spanyolországi Salamanca tartomány Vilvestre-i múzeumában álló "Menhir fálico" (vagyis Fallos-menhir).
Nálunk pedig ismert a Ménfő nevű helység (ma Ménfőcsanak), amely egy időben az országban egy központi helyet töltött be… Ahol a mén, az lovat jelent.
Ezt bizonyítja, hogy a székelyek egyik rendjét is lófőnek nevezték. Ami itt szintén rangot jelent, mint azt fentebb a Mene-laosnál is írtam...
Tehát Mene-Laos neve, Mén ló, vagyis mennyei (égi) ló jelentésű, ami a mi fogalmaink szerint a TÁLTOS-hoz hasonló.

 Ez a Menelaosz lesz ezután az, aki elnyeri a kezét a szépségéről híres, TÜNDÉRszép spártai Helénának.

A történet tulajdonképpen azzal kezdődik, hogy amikor elterjedt a hír, hogy TÜNDAREOS (Tündér ős?) spártai király férjhez akarja adni a lányát, Helénát (Helénét), akkor Hellász összes királya odasereglett, hogy Heléna kezét elnyerje.

Köztük volt Odüsszeusz is.
Amikor azonban ez a ravaszságáról és leleményességéről híres Odüsszeusz észrevette, hogy Tündareosnak nehézsége van a választásnál, akkor a "segítségére" sietett, és azt javasolta Tündareosnak - a későbbi veszekedés és háboruskodás megelőzése érdekében -, hogy minden kérő tegyen ünnepélyes esküt, hogy megvédi a kiválasztott férjet bárkivel szemben, aki összeveszik vele.
Ez a megbékélési terv sikerrel is járt, és így Heléna és Menelaosz össze is tudtak házasodni.

Odüsszeusznak azonban, ezen tanácsa fejében volt egy kérése. Mivel tudta, hogy Tündareos-nak a testvére Ikariosz, aki - a szintén igen szép - Pénelopé apja volt, ezért felajánlotta, hogy ő, a maga részéről visszalép Heléna kérői közül (hogy ezzel is megkönnyítse a választást), de ugyanakkor cserébe Tündareosznak meg kell kérnie a számára  Penelopé kezét, testvérétől Ikariosztól.

Ami meg is történt…

Így Odüsszeusz megelégedetten távozott és boldogan élt ezután Penelopével.

Csakhogy, ezen eskü következtében később mindazok, akik esküt tettek, kötelesek voltak Menelaoszt támogatni, és részt venni a trójai háborúban, miután Helénát Páris elrabolta.

Az Iliászban ezután tehát találkozunk  PARIS nevével is, aki Priamosz trójai király fia volt...
Ő lesz majd az, aki megszökteti Menelaosz király feleségét Helénát, amely tette - mint sejteni lehet - a trójai háború kirobbanásához vezetett.
Homérosznál, ez a Paris is beszélő név, mert jelenti a PÁROS-t… Erre feltehetjük a kérdést, ki volt akkor a párja Párisnak?
A válasz erre, hogy a testvére Hektor, aki e testvér-PÁR (PÁROS) idősebb tagja, vagyis Páris bátyja volt.

Mivel ezidő alatt, Odüsszeusz boldogan élt feleségével Penelopével Ithakán -- és már a gyermekük Telemakhosz is megszületett --, ezért nem akart résztvenni ebben a, Heléna miatt kitört,  háborúban, annak ellenére, hogy ő is esküdt tett Tündareosz udvarában, a többiekkel együtt..
Ezért megpróbálta magát őrültnek tettetni, és ezért tojáshéj alakú nemezkalapot vett fel, aztán szántani kezdett, de úgy, hogy egy szamarat és egy ökröt fogott be egyszerre az eke elé, majd vetőmag helyett sóval szórta be a barázdákat.
Azonban ezekre és az ehhez hasonló turpisságaira fény derült, és a végén rájöttek mindenre. Ezért aztán mégis harcba kellett vonulnia.

Ezen az itteni képen tehát azért láthatjuk Odüsszeuszt ebben a tojáshéj-formájú kalapban. 

   Azonban ezzel a sapkaformájú kalappal kapcsolatban egy rövid megjegyzést kell tennem, mivel éppen e kép alapján egyes kutatók ezt a fejfedőt – formája alapján - a zsidók kipájával hozzák kapcsolatba. Ez meggyőződésem szerint egy hibás vélekedés . Ezen álláspontom indoklására jól illik ez a történet is, amelyben tehát, a monda szerint, ez itt egy (kacsa?)-tojáshéj szerű fejfedőnek van leírva.
Ehhez tudni kell, hogy Penelope neve is a kacsákkal van kapcsolatban - mivelhogy görögül a pēnélops, egy színes kacsafajtát (récét, jércét) jelent - és egykoron a monda szerint, amikor Penelope mint gyermek a tengerbe esett, az életét kacsák mentették meg. Mivel pedig a réce nőivarú, amely így a tojással van kapcsolatban, ezért nem kizárt, hogy Odüsszeusz, aki ekkor már Penelope férje volt, ezt a kacsatojás-fejfedőt valójában éppen annak reményében viselte, hogy ez (kacsa) tojás majd ugyanúgy megmentse az életét (a háborútól), mint azt a kacsák egykoron Penelopéval is tették.

De, mint láttuk, végül ODÜSSZEUSZnak, szintén részt kellett vennie ebben a trójai háborúban.

Innen ő ezután győztesen, rögtön haza is térhetett volna, de hazautazása közben elbizakodott szóváltásba került Poszeidónnal, a tenger istenével, aki ezután több mint tíz évig, a háborgó tengeren való bolyongásra ítélte…
A hős neve Homérosznál – aki az Odüsszeia című eposzában róla írt – kettős jelentésű:

Az általános nézet szerint, e névnek, a görög odýssomai "haragudni, felbőszülni" jelentésű szóval, valószínűleg már Homérosz előtt is volt egy népetimológiai kapcsolata.  Eszerint ezt vette át a költő, és ezzel segítette Odüsszeusz alakjának megformálását az eposzában. Jelezve ezzel a hős hosszú útja során, azt a sok bosszúságot, amit el kell szenvednie, de jelenti azt a haragot és a bosszút is a részéről, amivel Ithakára való visszatérte után – a rajta és a palotáján élősködőket – ott megbosszulta..

Ugyanakkor jelenti ez az ODÜSEUs hangzás  magyarul,  az O (=OU) és a D (=T) átalakulás miatt, az oUTÜS-eu, vagyis UTAS és az oUDAZEU nevet is, ami  UTAZÓ jelentéssel bír.
Vagyis ezek  az "utazással" és az oUTAZÓ, UTAS-sal  kapcsolatosak, ha a pre-görög és a mai magyar szavak közötti összefüggésre gondolunk. Itt csak emlékeztetőül és a nyomaték kedvéért jegyzem, hogy miközben ezeket a neveket olvassuk, gondoljunk arra, amit fentebb a hangok átalakulásáról olvastunk, és arra a közel 3000 évre, ami a mű megírása óta eltelt! 

Hogy ez a koncepciónk, vagyis a témánknak ez a megközelítési módja, nem hibás - mint pedig ezt sokan feltételezhetik -  azt az bizonyítja, hogy újabban az indoeurópai kutatók között is vannak  (mint pl. Edzard Visser: Odysseus), akik ugyanígy feltételezik e névnek a görögség előtti eredetét is. (In: Der Neue Pauly ókor.szaklexikon, 8. kötet, Metzler kiadó, Stuttgart 2000, ISBN 3-476-01478-9, Sp. 1111.)
Ami jelenti ebben az esetben az indoeurópai görögök előtt ott élt aglutináló nyelvet beszélő nép nyelvét. 

Vagyis ez lehet a Balkán ősföldműves népének a nyelve, esetleg a Kárpát-medencei (több, mint 3000 éves) földműves őslakósság azonos nyelve, vagy éppen az innen elvándorló etruszkok nyelve is.

Ha ezt a nyelvet keressük, és ezzel bizonyítani akarjuk, hogy  a mi magyar nyelvünk adta névfejtéssel tehát nem tévedtünk, akkor érdemes megnézni ODYSSEUS nevének a fennmaradt, görög dialektusbeli változatai is, amelyek "l" és "t vagy d" változatúak (Olys. ill Odys és Otys...).  Homérosz egyébként a "d" változatot használta, ezért lett a hösének nev Odüsszeus.
Ha tehát ezek között a név-variációk között, találunk a magyarhoz hasonló szóalakot, akkor  előbbi feltevésünk, illetve szófejtésünk helyes:

attikai görögök Oλυττεύς (Olytteús),
a korinthosziak: Oλισ(σ)εύς (Oliseús),
a dórok: Ούλιξεύς (Oulixeús), ezt vették át  latin ok is (Ulixes formában, valószínűleg az egykori dél-itáliai görögöktől.

és végül – ami lám igazolja az előbbi feltevésünket –, az
ETRUSZKOK nyelve.  Ők a név homéroszi formáját használták, vagyis a név "d" és "t" változatát. (ld. ehhez: Ernst Wüst: Odüsszeusz. In: Paulys Realencyclopädie der classischen Altertumswissenschaft (RE). Vol. XVII,2, Stuttgart 1937, Sp. 1906-1910.)
Ez az oka annak, hogy az etruszkok, UTHUZE vagy UTUSE néven ismerték Odysseust, amelyben viszont így jól felismerhető a magyarhoz hasonló UTAZÓ jelentés!

Tehát láthatjuk, hogy Homérosz itt, ebben a névben valóban elrejtette a főszereplő két legfontosabb tulajdonságát, vagyis a haragos bosszúságot és az utazó személyiségét.
Hogy ez így van, arról Homérosz is informál bennünket, mert a neveken keresztül, maga is megmagyarázza  az Odüsszeusz név második jelentését is, amikor a művében  ENIAUTOS nevet is ad neki.
Ennek az ENIA-UTOS névnek az első fele, a görög enos=év, szó jelentése alapján,  ugyanis az "évek UTAS-a" is lehet,  (vagyis ENIA-UTOS), hiszen Odüsszeusz több, mint tíz éven át - tehát ÉVEKen át UTAZott és bolyongott a tengeren, míg végre ismét hazatért.

Majd végül, amikor Odüsszeusz az élete végén, már életének ez utolsó állomásához érkezik, akkor megint új neve lesz, mert ekkor már az eposzban nem "Utazónak" mondja magát, hanem így szól:
"Az én büszke nevem AETHON", (ITHON = vagyis magyarul: ITTHON), amiben így rejtve megtalálható a hazaérkezés öröme.
Tehát Homérosz, láthatóan itt is "játszik" a szavakkal...

Homérosznak erre az itt említett, két nyelvcsalád közötti "játékos viadalára", vagyis ezekre a rejtett utalásokra - amit természetesen egy indogermán olvasó nem képes észre venni -- szintén jó példa, amikor a megvakított Küklopsz (Cyclops), Odüsszeusz nevét kérdezve, Odüsszeusztól az "OUTIS" választ kapja.
Ez ugyanis görög nyelven a "senki" értelmű… És éppen ez az, amely így később lehetetlenné teszi Odüsszeusz felismerését és megtalálását, mert mikor a Cyclops testvérei kérdezik tőle, ki vakította meg, az a válasza: SENKI!
De lám, ugyanakkor ez a név, az egykori őshonos nép, agglutináló nyelvén ismét magában rejti a -- fentebb már megismert -- "UTAS" jelentést is, amivel Homérosz itt is utal Odüsszeusz  10 éves utazására és a teljes 20 éves távollétére is.

De az írónak ez a játékos, majdhogy "fricskálódó" bravúrja a görög, valamint az őshonos nép nyelvével, éppen itt, ennél a résznél válik komollyá. Mert itt - e két nyelv segítségével, ha rejtve is, de - bemutatja nekünk Homérosz  a maga - élettel kapcsolatos -filozófiai beállítottságát...   Vagyis azt, hogy az ember ebben a földi világban az istenek kénye-kedve szerint, csak mint egy "Senki" bolyong és vándorol… És így, eszerint az ember nem is más, mint egy egyszerű és névtelen UTAS-a ennek a világnak... Mint ahogy, ezt nekünk itt, az OUTIS név is mutatja.
És Homérosznak ez a felfogása és életbölcselete végig fog húzódni e drámai költemény teljes hosszán.

Odüsszeusz a tengeri utazása során, egyébként olyan tengeri lényekkel és szörnyekkel is találkozik, akiknek a neveit szintén csak a mai magyar nyelvvel lehet megérteni:
A SZIRÉNEK, (görög többes szám: Syrenes) amelyekről leírja, hogy SÍRva ÉNekelve vonzották a férfiakat, amivel aztán a pusztulásba sodorták őket.
De ezt értelmezhetjük a SIRE-NE a SIRÓ-NŐ jelentéssel is...


Ugyanakkor a csábítóan szép SKYLLA pedig valójában egy, a vízből kiemelkedő veszélyes SZIKLA volt, Szicília és Itália között.
Seneca is leírja a Luciliusnak írt 79. levelében ezt a veszélyes SZIKLÁT, amely szóban csak a K és az Y betűk sorrendje cserélődött fel.

Erre persze rögtön megjegyezheti valaki, hogy a szkilla és a szikla, az nem ugyanaz, és ez itt csak egy véletlen egyezés. De ellenvéleményként felhozhatok, ugyanilyen mássalhangzó-cserés magyar szavakat, mint például PALA és LAPos, vagy LAPát, illetve a kanál és a kalán szavakat, ahol ezek a szavak a mássalhangzók cseréje után is megőrzik jelentéssük lényegét.
Tehát itt is elfogadhatjuk, hogy a szkilla az ugyanolyan jelentéstartalommal bír, mint a szikla.

A CHARYBDISpedig egy óriási szörny volt, amely eredetileg szintén egy nimfa volt, de mivel Héraklésztől ellopott egy marhát, és azt szétharapta, vagyis HARAPD-álta, majd megette, ezért Zeusz szörnnyé változtatta.
A magyar "farag – farigcsál", "kapargat – kapirgál" szópárok alapján a harapgat megfelelője "haripgál vagy haripdál" lenne. És ezt bizony, így találjuk meg ebben a görögnek tartott CHARYPDIS szóban is.
És ez a szörny, óriási örvénnyel magába szippantotta és beharapta magába a tenger vizét a hajósokkal együtt majd, miután szét is HARAPTA őket, kiköpte magából mindet…

Mialatt Odüsszeusz később, úton van hazafelé, Telemakhosz, Odüsszeusz fia, panaszkodik Ithakán MENTESZ-nek – aki Odüsszeusz régi családi barátja volt --, hogy apja vagyona egyre fogy, mert az özvegynek hitt királynőhöz a palotába érkezett kérők, ezt mind felemésztik.
Ezért Mentesz, MENTÉS-ként egy tanáccsal látja el (II. ének), amely így megvédte Odüsszeusz vagyonát a távolléte alatt és megmentette azt a szétherdálástól.

Érdekes párhuzamokat figyelhetünk meg – a magyar népmesénkben is megtalálható – láthatatlanná tevő sapka, vagy kalap esetében. Ugyanis Odüsszeusz KALÜPszó szigetén egy időre "eltűnik a világ szeme elöl".
A sziget nevével kapcsolatban lehetetlen nem észrevenni, ennek a magyar KALAP szóval való összecsengését. Ha ehhez hozzávesszük hogy a magyar népmesékben, ez a fejfedő láthatatlanná tesz (pl. "Az elkárhozott királykisasszony" vagy Berze Nagy János "Papucsszaggató királykisasszony"), akkor már nem is érhet bennünket meglepetésként, hogy majd, amikor a hős Odüsszeusz elhagyja ezt a KALÜPszó szigetet, vagyis "elhagyja (leveti) ezt a kalapot", meg is fog jelenni Ithakán, és így ott már láthatóvá fog válni, hogy megbosszulhassa a palotájában henyélő kártevő kérőket…

Ehhez a tervéhez azonban – mielőtt visszatér a palotájába –, koldusruhát vesz magára Odüsszeusz, hogy ne ismerjék fel.
A palotában lépve, a felesége dölyfös kérői rögtön heccelni kezdik, sőt a palota egyik igazi koldusát is, ellene ingerlik. Addig-addig, míg az, végül ki nem hívja birokra az álruhás Odüsszeuszt.
Ennek az igazi koldusnak ARNAEUS a neve, akit Homérosz is ARáNEOS-nak, vagyis "Arányos testűnek" mond, de elmeséli azt is, hogy amikor ez az idegen koldus nekivetkőzött a küzdelemnek, maga Odüsszeusz is meglepődött, a kifejlett és ERŐS izmai láttán. Ehhez aztán Homérosz rögtön hozzá is teszi, hogy ezt az az embert a "csodálatos ereje miatt" már kiskora óta IROS-nak (vagyis ERŐSnek) is nevezték, hiszen "csodálatos erejű" volt.
Ezért, hogy Odüsszeusz ne maradjon segítség nélkül, hirtelen megjelent Athéné istennő, aki
"… jó közel állt mellé, s nagy erőt öntött a királyba" (XVIII. ének)

Így aztán Odüsszeusz végül mégiscsak le tudta győzni ezt az erős koldust.

Homérosz a történetében, Odüsszeusz öreg dajkájának az EURÜKLEIA (ÖRÜK-LEIA) nevet adja, aki, mint fiatal rabszolga került egykor Odüsszeusz mellé.
Ő nevelte és gondozta mindvégig, míg fel nem nőtt. Most pedig, amikor 20 év elteltével, Odüsszeusz visszakerül Ithakára, akkor a viselt álruhájában egyedül ez az ÖREG dajka ismeri fel, mégpedig a lába egyik régi sebéről.
Ez az öreg dajka tehát EURÜC LEIA (vagyis ÖRÜC LEJÁny) mert ekkor ő már valóban egy "Öreg leány" volt.

Mindeddig azonban Odüsszeusz felesége Penelope (gör. Penelopeia) nem tud az elveszettnek hitt férje visszatéréséről.
Így másnap – az palotában vendégeskedő kérők sürgetésére – az özvegynek hitt asszony, versenyre szólítja fel az ott levőket... Aki, Odüsszeusz előhozott íját képes felajzani, és utána azzal át tud lőni egy nyílvesszőt az egymás mögé felállított 12 fokos nyílásán, annak lesz a felesége… Vagyis az lesz a számára majd a FŐ KOS!
A sportban résztvevők egyikének neve
ARESvolt, ami "ERŐSet" jelent, a másiké pedig az
életerős ELATREUS (=ÉLAT-eREUS) .
A többi, ügyesen "jeleskedő" neveit pedig Homérosz, mind a YALUS (= JELES) névvel sorolja fel: EUR-YALUS, OKYALUS, ANK-YALUS.

Végül aztán Odüsszeusz nyeri el Penelopeia kezét, mert nemcsak felajzani tudja az íjat, hanem íjával át is tud lőni mind a 12 fokos nyílásán.
Az ÖREG-LEJÁNY ekkor sietve újságolja el Penelopeiának, hogy a győztes nem más, mint Odüsszeusz:

"Ráismertem, amint mostam, neked is meg akartam mondani: csakhogy a torkomat elszorította kezével; óvatos elmével nem hagyta, hogy ott kifecsegjem."
(XXIII. Ének, ford. Devecseri Gábor)

A királyné azonban az álruhájában először nem ismeri fel a rég nem látott férjét, így előbb próbára akarja tenni.
Ezért így szólt a dajkához, de elég hangosan, hogy azt Odüsszeusz is meghallja:
"Most hát, Eurükleia, eredj, és vesd meg az ágyát, kívül a jólépült hálón, melyet ő maga ácsolt: vessétek meg az ágyát ott kinn..."

Erre azonban Odüsszeusz mosolyogva így szólt:
"Máshova, mondd, ki is állította az ágyam? Az értők sem tudnák azt tenni, hacsak nem jön be egy isten, s könnyen a kedve szerint nem hordja ki máshova onnan..." (XXIII. ének)

Ugyanis az ágyat egykor még Odüsszeusz maga készítette, és a kertben álló, élő olajfa törzse lett annak a szépen faragott egyik lába. Majd aztán e köré építette később kőből, a hálótermüket…
Tehát ezt az ágyat nem lehetett kivinni a hálóteremből.
És erről a hitvesi ágyról csak ők ketten tudtak…
Erre Odüsszeusz, aki mint láttuk, a FOKOS-ok győzteseként, megint az új FŐKOS lett, elvezeti az asszonyát a nászágyukhoz, melynek egyik lába valóban az olajfa törzse volt. Majd megmutatja bizonyságként azt is, hogy asszonya mindig úgy feküdt, hogy a
FÁNÁL-(volt) A-FEJE. Ezzel pedig megmagyarázza egyben hitvese nevét is, mert a
PENEL-O- PEIA, (az a P - F átalakulás miatt) FENEL-O–FEJA…, vagyis FÁNÁL-A-FEJE.

Erre végre felismeri Penelopeia a férjét..., és örömmel borul a vállára.

Érdekes módon, találunk egy másik mondaváltozatban is egy olyan érdekes részleteket, amit megint csak lehet "ősmagyarul" értelmezni.

Ebben a történetben Odüsszeusznak van Telemakhosz mellet, egy másik fia is.
Ez a fia a Kirkével, folytatott együttlétéből született.

Ugyanis bolyongásuk során, az Aiaia oder Aia szigetére vetődtek, amely szinte a világ végén, a világ alsó bugyrában, vagyis a legalján volt. (Alja-Ajja-Aia)
Ezzel a szigettel kapcsolatban egy rövid kitérőt kell tennünk, mert itt érdekes összefüggéseket találunk a magyar östörténelemmel, illetve a honfoglaást megelőző, és a Kaukázussal kapcsolatos történésekkel.
Mert azzal kapcsolatban, hogy ez a sziget, az Aiaia (vagyis az aia-aia, ami az alja-alját, vagyis a világ vegét, a leges legalját jelenti) hol volt, arra az idők folyamán különböző nézetek születtek.
A rodoszi Apollóniosz az Argonautikájában a szigetet például nyugatra helyezi, és ezt valószínűleg már Hésziodosz is nyugatra lokalizálta. Vagyis a Földközi-tengerre, vagy attól nyugatra.
Annak ellenére, hogy magában Odüsszeia történetében viszont azt találjuk, hogy a sziget ott van, ahol Eosz háza is, és ahol Héliosz naponta felkel.
Ez pedig azt jelenti, hogy Homérosz Aiaia-t messze keletre értelmezte.
Ennek alapján Aia neve, valójában egy keleti, a Phasis folyó partján fekvő városra utal, ahol Héliosz fia és Kirke testvére, Aietész uralkodott.
Ez az Aietész pedig Kolkhisz uralkodója volt, és iItt volt az az erdő, ahol az Aranygyapjút felakasztották és őrizték.

Ez a Kolkhisz (Colchis) azonban, bennünket magyarokat azért is kell, hogy különösen érdekeljen, mert 896-ban a Kárpát-medence visszafoglalásában, az ittenieknek is szerep jutott.

E terület története szerint, I. Szeszotrisz vagy Szenuszret (Kr. e. 1975–1932.) egyiptomi fáraó, aki I. Amenemhát fáraó fia volt, nemcsak erőskezű uralkodó volt, hanem hadjárataival ki is bővítette birodalma határait. Hadjáratokat folytatott Palesztina és a levantei partok mentén, sőt az attól északra fekvő területekre is behatolt.
Hadjáratai útvonalán sztéléket állíttatott fel hadi sikereinek emlékéül. Miután a Fekete-tengert megkerülte, a Kaukázuson keresztül indult vissza dél felé. Itt, a mai Grúzia területén három hadosztályt (több ezer ifjú katonát) hagyott hátra, akik ezután beházasodtak az itteni népek közé.
Később ezek leszármazottai alkották a hurriták (vagy horriták) népét.

Erről a Kolchiszról így írt 1859-ben Dr. Érdy János (a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja és a Magyar Nemzeti Múzeum régiségeinek őre) az "Erdélyben talált viaszos lapok (Tabula ceratae)" c. könyvében:
"Az őskori Kolchis Lazicának is hivatott.  Hogy ez őskori Kolchis, Chalcis annyi mint Scythia ország, Rézország, Vasország, és hogy a Kolch, Kolchitae, Chalciclenses nevű nemzet hajdan scytha nemzet volt: azt a legrégibb idők forrásai után már régen kifürkészték.
Innen magyarázható, hogy a Phasis [folyó] (most is Fasch, Vas), Herodot szerint fluvius Colchidis,  Plutarch szerint fluvius Scythae, és hogy a Scyticae volucres, azaz: Phasiani, rézmadarak, vasmadarak." (45–46. old.)

És innen – vagyis ezektől a Kolchisiaktól – származik a Kárpát-medencébe bevonuló, a többi magyar törzshöz csatlakozott Kolcs-törzs is.
Ennek nyoma az egykori észak-magyarországi Kolcsmező nevű település (mai szlovák neve: Dlhe Klcovo), és a 13. századi oklevelekben olvasható Kolcs nemzetség is, amelynek tagjai többek között az Újfalusiak, Markalfók, és a Tussay család voltak.
A nemzetség neve tehát az egyiptomi katonák által alapított állam, görög nevéből, a Kolkhis-ból ered.

Ez a nép Kr. e. 600 és 150 között élt ezen a területen, keleti szomszédja (a mai Grúzia területén fekvő) Ibéria volt. Az ország a görög mitológiában is szerepel, mert itt volt az az aranygyapjú, amelyet Iaszon szerzett meg, mégpedig a szintén itt élt Médeia (Médea) varázsló-, mágusnő segítségével.

Ennek a Médeiának az apja pedig – az említett – Aiétész, Kolchis királya volt, aki úgyszintén mágus, és a mérgek ismerője volt...

Az említett Kolkh-ot (vagy Kolkhiszt) korábban, az egykori mezopotámiai Urartu lakói még Kulcha (Kulcsa) vagy Qulh néven ismerték, amely gyakran folytatott háborút Urartuval és viszont, mégpedig változó hadi sikerekkel.
Hogy a magyar Kolcs-nemzetségnév, minden valószínűség szerint, az urartuiak által használt Kulcs (leírva: Kulcha) népnévből származott, azt bizonyítja például e magyar nemzetség egyik családjának a címere, amelyben szintén egy madár (vasmadár?, rézmadár?) látható, ami egy tárgyat tart a karmai között. Ez a tátgy pedig egy KULCS, amely pedig jól összecseng a hajdani kaukázusi ország KOLCS nevével.

Ezzel kapcsolatban, itt érdemes megemlíteni a magyar géntérképet, amelyben van egy T Marker, vagyis egy ún. egyiptomi marker. Ez, bár a mai magyar összlakósságnak csupán az 1%-át teszi ki, de durván 13-14 milliós magyarsággal számolva, ez így is 130-140 000 egyént jelent.
Tehát ennyien hordják közülünk még ma is ezt az egykori egyiptomi gént.

De térjünk ezután vissza ismét Kirke varázsló- és mágusnő birodalmába Aiaia-ba, ahová tehát -­ Homérosz történetében - Odüsszeusz vetődött az embereivel, és ahol az egyiküket a mágusnő rögtön átváltoztatta disznóvá.
Ezt a hírt szerencsére megviszi Odüsszeusznak az egyik katonája EURÜLOKHOSZ, így a parton maradottak nem eszik meg ezt a disznóvá vált társukat. Így, nem véletlen, hogy joggal  ÖRÜL-tek  is ennek az OKOS hírnek, amelyet Eurül-okhosz vitt nekik.

Mikor ezt azonban megtudja Odüsszeusz, felmérgesedik és találkozni akar Kirkével.
Útközben összefut Hermésszel, aki óva inti a szépséges mágusnőtől, és ad neki egy gyógyfüvet, amely megóvja Kirke varázslásától. Kirke mágiája így valóban nem hat Odüsszeuszra, de ugyanakkor az embereit viszont nem akarja visszaváltoztatni sertésből emberre, csak akkor, ha egy éjszakát együtt hál vele Odüsszeusz.
Ebből az éjszakai szerelemből születik meg a fiuk, akit Telegonosz-nak hívnak.

Telegonosz, miután felnőtt és az apja Odüsszeusz már rég visszatért Ithakára, Kirke utasítására keresni kezdi az apját, aki egykor elhagyta az anyját. Így, mikor a fiú hajójával eléri Ithakát és partra száll, fosztogatni kezdi a szigetet. Végül összetűzésbe kerül Odüsszeusszal is, és megöli az apját…
Vagyis TELE GONOSZ tette tele volt gonosz-sággal. És itt láthatjuk ismét Homérosz költői zsenialitását, mert a "tele-gonosz" név az görögül is értelmet hordoz, ugyanis ez így a "távol született" jelentésű.

Ezt a GONOSZ tettét később az ifjú megbánja, ezért az apja holttestét elviszi anyjának Kirkének Aiaia szigetére, miközben magával viszi Odüsszeusz özvegyét Penelopét és a fiat Telemachost is.
Kirke aztán a szigeten, a mágikus varázserejével mindannyiukat halhatatlanná teszi, majd megházasodik Telemachosszal, és ugyanígy Telegonos pedig az özvegy Penelopét veszi feleségül.

Kettejük házasságából születik meg majd később ITALOS, aki majd a névadója lesz a későbbi Itáliának. Ugyanis, ez az ITALOS (akinek a neve magyarul is jól érthető) királya lett a mai Dél-Olaszországnak, amely félszigetnek akkoriban csak ezt a részét nevezték Itáliának.

Ez az Italos (vagy latin átírásban: Italus) név ugyanakkor – mint látni fogjuk –, szintén egy "beszélő" név, a mi magyar fülünknek:
Ugyanis Italus vagy Italos az oenotriusok legendás királya volt, amely nép a mai Dél-Itália Calabria nevű területén élt.
Gaius Julius Hyginus a "Fabularum Liber" című művében leírta, hogy Italos Pénelopénak és Telegonosznak volt a fia. Ugyanakkor Arisztotelész pedig elmondja róla, hogy ez az Italosz a pásztortársadalomból mezőgazdasági társadalommá alakította át az oenotriaiakat. 
Ezzel az Italos-szal kapcsolatban, a görög történetíró Halikarnasszoszi Dionüsziosz (Kr.e. 60 – Kr.u.7.) is közli, hogy "Italus született oenotriai volt" (ld.: Antiquitates romanae, "Roman Antiquities", cites Antiochus of Syracuse, fl. 420. BCE)

Magával e népnévvel kapcsoloatban pedig Hesychius megemlíti az oinōtron szót, amely egyfajta szőlőtőkét jelent. (lásd:Henry George Liddell, Robert Scott, A Greek-English Lexicon, on Perseus).
Így tehát e nép neve a görög (oinos), "bor" szóból ered, mivel az oenotriaiak szőlőültetvényekben gazdag területen laktak.
(lásd: Henry George Liddell, Robert Scott, A Greek-English Lexicon, on Perseus)

Mindebből tehát érthető – és semmiképpen sem tartható véletlennek – hogy ennek a népnek a királyát ITALOS-nak nevezték, ami pedig, tehát a mai magyar nyelvvel is jól megérthető.

A görög történetíró Thukididész szerint, Italos a Siculi-k királya lett, amely ország a mai Szicilia északi és keleti területén feküdt.
Itt kell azonban rögtön megjegyeznem, hogy a Kárpát-medencei székelyek latin neve is Siculi! (ez pedig további következtetésekre ad okot, ha figyelembe vesszük az etruszkok egykori Kárpát-medencei tartózkodását!)
Ez az ITALOS király – szintén Thukididész szerint – később feleségül vette Latinus király lányát Leukáriát, és – Servius Maurus Honoratus római író és nyelvész szerint – ezután ez az Italos király megalapította a közép-itáliai Latium királyságát 

Homérosz ugyan Telegonoszról – aki, mint láthattuk ennek az Italos királynak volt az apja – ebben a hőskölteményében konkrétan nem ír, mivel az Odüsszeában egy másik mondát dolgozott fel, de a hős Odüsszeusz halálát, amelyet Telegonosz okozott, mint jóslatot ő is megemlíti a XI. énekben.
Ugyanis, amikor az alvilágban a vak jós, Theiresziász a hős jövőjéről szól, ezt mondja neki:
"A tengerről jő majd a halálod, gyöngéden közelít hozzád, és könnyü öregség végén sújt csak rád, amidőn körülötted a néped boldogan él"

Miközben így olvassuk Odüsszeusz történetét, óhatatlanul párhuzamokat keresünk, és eközben fel is merülhet bennünk a Kr. e. 20-22. századból származó mezopotámiai Gilgames története… Mert a hasonlóság magáért beszél.

Ugyanis Gilgames szintén bolyong a világban, elmegy a világ végéig, ahol találkozik Siduri istennővel, aki ott a tenger mellett él… És lám, ugyanúgy tesz Odüsszeusz is, aki viszont Kirkével találkozik, és aki az Aiaia szigeten él éppen így a világ végében.
És ugyanúgy, mint ahogy Gilgames Siduritól kap tanácsot, az Alvilágba, a Halottak Birodalmába lemenni, éppen úgy ezt a tanácsot kapja Odüsszeusz is Kirkétől.
Ez a hasonlóság más esetekben is megismétlődik, mint például a Küklopsz (Cyclops) történetében is, ahol ez a hatalmas erejű óriás éppen olyan szerepet játszik, mint Gilgames történetében Humbaba. (ld. A. Graham "Märchen in der Antike" 127.old. Routledge, 2000.)

Mindez jól megvilágítja a magyar értelmezés jogosságát, hiszen ahogy az ősi mezopotámiai motívumok a görög mitológiában is megjelennek, ugyanúgy megtalálhatók ezek, mint pl. a Gilgames-eposz egyes elemei is,  a mi magyar népmeséink részleteiben.

Ennek azért van fontos jelentősége, mert ahogy már 1993-ban Benedek Elek és Erdélyi Zsuzsanna is megállapították - a "Sámánok és táltosok" c. írásukban - , oly annyira szoros a magyar népmesék összefüggése a mi széthullott magyar mitológiánkkal, hogy ez, a megmaradt meseelemek gondos összerakásával, helyre is állítható lenne…
És mivel – mint azt az említett művükben szintén megállapították – e meséink eredete és tartalma teljességgel eltér, még a legközelebbi finnugor rokonnak tartott obiugor népétől is, ezért megállapíthatjuk, hogy a magyar mitológia eredetét sem ott, e népek között kell keresnünk… Sokkal inkább azonban onnan délebbre, mivel a mezopotámiai és a görög mitológiai elemek jelenléte és párhuzamai a magyar mesevilágban, csakis erre a mitológiai eredetre képesek a figyelmünket terelni.

Ugyanakkor ezekkel a fent említett népmesei hasonlóságokkal kapcsolatban – ahogy a 2012-ben kiadott "A titkos hagyaték meséje" c. könyvem utószavában én is írtam – a legegyszerűbb szajkózva ismételgetni azt a tézist, hogy "hát ezeket bizony a magyarok vették át a görögöktől" – mint ahogy ezt a hivatalos állásfoglalás mind a mai napig, így is hangoztatja…

Azonban, hogy ez  hogyan történhetett, vagyis hogy ez hogy maradhatott fenn éppen az egyszerű parasztemberek meséiben és mondáiban, arra természetesen e hivatalos véleménymondóktól nem kapunk választ.

Kajánkodva megkérdezhetnénk, hogy ezeket talán a görögök elmondták az egyszerű parasztembereknek?
Idejöttek és meséltek?
Vagy talán, amikor az un. "kalandozásaink" során, a mi eleink oda délre eljutottak, akkor a görögök leültek velük szépen a tábortűz köré, és ráérősen mesélni kezdtek?
Egyesek erre rögtön rávágják, hogy nem-nem..., hanem a görög-latin műveltségű papjaink beszélték el ezeket a történeteket, a nép körében. Amit aztán, e nép egyszerű tagjai szépen megjegyeztek, és tovább meséltek az unokáiknak…

Valóban elhisszük ezt?
Ezzel kapcsolatban azonban rögtön fölmerül a kérdés, hogy lehet az, hogy ezek a mondai meseelemek nem fordulnak elő sem a német, sem az angol, sem a holland stb. mesevilágban? Ott nem voltak ilyen állítólagos átadók? Ott a papok nem meséltek? Csak Magyarországon?

És ezt az egészet azért is nehéz megmagyarázni, mert nekünk lényegében pedig, csakis az egykori ókori Kelet területéről származó – vagyis ógörög és mezopotámiai elemeket tartalmazó – meséink vannak…
Ugyanakkor azon a tényen is érdemes elgondolkozni, hogy a római és germán mondavilág elemei szintén hiányoznak a mi magyar népmeséinkből…

Ennek magyarázatára, tehát  végre észre kell vennünk, hogy a görög (pelazg?) mondák is ugyanazokból a régi forrásokból táplálkoznak, mint amikből az – egy-két évszázada feltárt – sumér ékírásos táblák mondái. Vagyis pontosan ugyanabból az ősi forrásból, amiből a mi magyar regéink is, amelyeknek széttöredezett mondai elemei, a nép ajkán, mint népmesék maradtak fenn.

És itt van a lényeg!
Mert közös a gyökér és mindegyik egy tőről fakad. Ezért van tehát ez a hasonlóság!
Vagyis szokjunk le végre arról, hogy az okot meséink - egykori és állítólagos – szolgai másolásában keressük!!

És természetesen azon sem szabad csodálkoznunk – hiszen ez is összefügg az említett  gyökérrel –, hogy most itt,  Homéroszt olvasva, ebben is, ennyi ismerős és magyarul jól megérthető szavakkal találkoztunk. 

(TTG)


Bild-1: Odüsszeia kézirat egy 15. századi firenzei könyv lapjáról_British Museum
Bild-2: Homérosz ábrázolás (antik, márvány)
Bild-3: Térkép Kaukázus és Kolchis
Bild-4: Medea, 1868 Frederick Sandys műve,B
Bild-5: Penelope_Francia Nemzeti Könyvtár, Isaac Taylor (1759-1829), rézmetsző müve 1805.

Megjegyzés: ez a dolgozatom, a PolgárPortálban 2019. 02. 15- én megjelent írásom alapján készült, és lett most 2024. 09.20-án  átdolgozva és kiegészítve.