Dr.T.Túri Gábor: Dejà vu... és az élet értéke

Nem elrettentésként és nem vádként írtam ezt a cikkemet!
Senkire sem akartam célozni, senkit és senkiket sem kívánok megbántani, legkevésbé pedig a pellengérre állítani. Egyszerűen figyelemkeltés a szándékom…
Kongatni akarom a harangot és megelőzni azt, ami megelőzhető.
Kérem vegyék is ezt így tőlem!

Ismét eljutott hozzám ez az igen elgondolkoztató film
(https://www.universalsubtitles.org/hu/videos/PglfLwrTdkd4/hu/116085/),
amiről már 2012-ben is volt alkalmam írni, aztán 2018-ban a Polgár Portálban és most utóbb, 2022-ben a Civilek Infóban is.

Lám, ez a film ismét és ismét megrázó élménye lehet sokaknak ugyanúgy, mint ahogy ez egykor nekem is volt.
A témája a magzatelhajtás, a művi vetélés.

Amióta erről a networkban írtam, bizony már tíz év telt el... Eközben, az akkor még 13-15 évesek mára már 23-25 évesekké értek, és éppen ezen fiatalok között bizonnyal vannak már olyanok is – és sajnos nem is kevesen –, akik e film és a művi abortusz ellenes "pro life" mozgalom, valamint a magam és mások írásai ellenére, már szintén átestek egy, vagy talán több magzatelhajtáson…
Egy olyan "beavatkozáson", amiről éppen ez a fent említett film is szól.
Érdemes utánanézni ­ – amiről már mások is sokat beszéltek és írtak –, hogy a művi vetélések számának változásai Magyarországon miként alakultak az ún. Ratkó korszak után. Ugyanis az 1950 és 1956 közötti időszakban a művi abortusz itt gyakorlatilag tiltva volt, és ezért ugrásszerüen meg is emelkedett hazánkban a születések száma. Ezekből a statisztikákból látható, hogy az ötvenes évek közepétől tehát hirtelen megemelkedett a magzatelhajtások száma, és míg 1955-ben még "csak" 35 398, egy évvel később már 82 463 terhességmegszakítás tartottak számon. Ezek száma aztán 1958 és 60 között évente 10 ezerrel növekedett, mégpedig olyan dinamikusan, hogy a 60-as évek végére elérte, sőt meghaladta e beavatkozások éves száma a 200 ezret. A kiugró év 1969 volt,
206 817 beavatkozással.

Vágül a 70-es években felállított "abortuszbizottságok" eredményeként csökkeni kezdett ez a kimagasló szám. Így 1980-ban már "csak" 80 882 terhességmegszakítást regisztráltak. Az 1980-90-es rendszerváltás idején, ugyan kissé ismét megemelkedett ez a szám kb. 500 abortusszal, de ebben az időszakban létrehozták a Családvédelmi Szolgálatokat, majd 1992-ben a "Magzatvédelmi törvényt", amelyek 2001-ben 60 000 alá csökkentették a művi abortuszokat, majd 2012-ben – a már akkorra elért 36 000-röl – ez a szám 30.000-re csökkent. Tehát egy 6000-es létszámú nagyközséggel kevesebb lett, de így is, átlagban egy Vác vagy Mosonmagyaróvár nagyságú várossal csökkent évente az ország lakossága, az elvégzett abortuszok következtében.

Vagyis a helyzet még így is elkeserítő volt.
Ennek megoldására született meg a "Magzatvédelmi törvény" legutóbbi, 2022-es jogszabály-módosítása, amely értelmében minden művi terhességmegszakítás előtt a kismamáknak kötelező meghallgatniuk magzatuk szívhangját.

Ezt a jogszabályt ugyan sokan vehemensen tamadták – és támadják ma is -- ,de éppen ennek jótékony, népességnövelhatását mutatják a korai 2022-es számok, amely alapján erre az évre már "csak" 21 700-as megszakítási adattal számolnak.

A kritikusok azonban ezzel szemben azzal érvelnek, hogy ez a szám nem indokolja a kismamákat ért pszichológiai megterhelést, amely során magzatuk szívhangjával konfrontálódnak.
Más, józanabb megfontolás szerint viszont, ez a trend mégis optimizmusra ad okot, amely vitát majd csak a késöbbi statisztikai adatok fogják tudni eldönteni…
Megjegyzem, túl korai lenne egyesek öröme vagy megelégedés, mert például a 80 molliós Németországban 106 ezer a müvi abortuszok száma, ami elsőre soknak tűnik, de ha ezt a kb. 10 milliós Magyarország adataira átszámítjuk, akkor az 13 200 abortusz lenne. Tehát még így is közel 90 %-al magasabb az abortuszok száma nálunk, mint Németországban…!!

Ezen persze érdemes elgondolkozni...

Azonban az egyéni hibák és botlások, az egyes ember privát életében, úgy látszik megismétlik önmagukat!
És ezen is érdemes elgondolkozni!

Ezért is jó, ha egy-egy ilyen film, ismét és ismét végigszáguld a világhálón… Mert sajnos ezek, úgy látszik ezek nem vesztik el az aktualitásukat.

Igen, így ez a film sokakban ismét egy újabb déjà vu élményt ébreszt, vagyis mintha ez már egyszer, valamikor vele is megtörtént volna...

"Mikor is?" – bugyborékol fel a múltunk tengeréből a kérdés.

"Egykor..." – nyugtatjuk meg magunkat, miközben tudatunk megpróbálja valahová, még mélyebbre, a felejtés birodalmába rejteni ezt az emléket..., amely pedig tulajdonképpen sokunk saját emléke valójában, csak nem akarunk tudni róla!
Most azonban ez a film, mégis valami más... Mert itt van, a magunk feltörő déjà vu élménye, és e között van valami lényeges különbség...
Ugyanis itt nem egy magzatelhajtáson átesett anya emlékét és vallomását halljuk, hanem..., hanem épp ellenkezőleg!
Egy "véletlenül" mégis megszületett – és mostanra már felnőtté cseperedett – egykori magzat vallomását és véleményét, az ÉLETRŐL.Tehát, egy "véletlenül" életben maradt szól itt hozzánk.

Igen, ő életben maradt... és most az életről és az élet szentségéről beszél, amit el akartak venni tőle.

Természetesen az Egyház álláspontja sziklaszilárd ebben az ügyben...
Az abortuszt minden körülmények között ellenzi... És éppen ezért berzenkedik ez ellen a fiatalok egy része.
Talán ezért be is áll az abortusz-párti "Pro choice" ("A választásért") mozgalomba, mondván: "Én akarom meghatározni, hogy megtartom, vagy sem..."
De aztán később, ahogy öregszik, ahogy emberré érik, ő is máshogy látja már a dolgokat. Rájön, hogy itt nem egy tárgyról van szó, amelyet vagy megtartok, vagy eldobok, hanem egy emberi lényről…
Amelyért éppen neki van – és lesz is – felelőssége a jövőben…

Ezért is örültem meg ennek a filmnek... Hogy akik megnézik, talán elgondolkoznak rajta.
Így, miután megnéztem, rögtön tovább is küldtem egy azonos gondolkodású barátomnak, aki ezt terjeszteni akarta.
Mikor azonban ezt a tervét nekem megírta, egy rendkívül érdekes kérdést tett fel ezzel kapcsolatban.

Azt ugyanis, hogy e videófilm népszerűsítésével, nem bántunk-e majd meg egyeseket?

Érdekes, hogy ő erre is felfigyelt, ellentétben velem, aki csak a film megdöbbentő mondataira és az "életben maradt" személy vallomására koncentráltam.

Pedig, ha belegondolunk, egyáltalán nem elhanyagolható ez a kétség... Mert valóban lehetséges, hogy ezzel egyeseknek a legintimebb és legfájóbb emlékeibe taposunk bele.

Lehetséges...
És mégis kell róla beszélnünk, akármilyen fájó is ez.

Mert valóban, az egyik középkorú nőismerősömet szintén mélyen megrázta ez a film. Egy alkalommal ugyanis – mikor a szűkebb baráti körömben erről a témáról beszélgettünk – bizonytalanul rám nézett, majd félrehívott és azt mondta:

– Bizony nekem is gombóc nőtt a torkomban, mikor ezt a filmet megnéztem és aztán arra a gyerekre gondoltam, aki most 30 éves lenne..., ha... – és azzal elfordult.
Aztán már csak a hátát láttam, mert lassan ellépett mellőlem, de azért azt mégis észrevettem, hogy egy kis idő múlva – úgy, hogy lehetőleg senki se lássa – óvatosan a szeméhez emelte a kezét...

Egyszer később, napok múlva, azért végül csak megtudtam tőle, hogy egykor, sok-sok évvel ezelőtt, amikor a problémájából "semmi kiutat nem látott", akkor tényleg úgy érezte, hogy a helyzete "reménytelen"...

Így aztán egy pár napra "eltűnt" a barátok szeme elöl...

Hát igen.
Sokunknak vannak ilyen kisebb nagyobb titkai, emlékei, amelyek még 30 év elteltével is gombócot eredményeznek az ember torkában.

Egy másik ismerősöm szintén elmesélte, hogy már a két gyermeke nagyobbacska volt és iskolába jártak, amikor egyszer, az egyik napon a felesége elújságolta az új gyermekáldásuk hírét...

A korkülönbség a gyerekek között ugyan már amúgy is nagy volt és ezzel a harmadikkal még nagyobb lett volna, de mégis örültek.

Aztán jöttek a vizsgálatok és kiderült, hogy a baba nem lenne egészséges... Az orvos határozott "lépésre" szólította fel őket... Aztán ők rágódtak és rágódtak ezen a dolgon..., mérlegelték, hogy hátha nem is igaz az orvos véleménye és mi van akkor ha hibás a diagnózis... majd végül megegyeztek, hogy minden várható rossz ellenére, mégis megtartják a babát.
Aztán, az idő múltával..., a sors végül mégis úgy hozta, hogy ők inkább a két egészséges gyermek mellett döntöttek.
Helyes volt-e ez a döntés, vagy nem?
Ki tudja?
Akkor így döntöttek. Ma, idősebb fejjel, talán nekik is más lenne ez a végső elhatározásuk.

Igen. Az ember változik – szokták mondani – nagyon is változik, az eltelt évek súlya alatt.
Az én esetemre mindenesetre érvényes ez a megállapítás...
Bár az igazság az, hogy én már a fiatalabb éveimben is, ha nem is gyilkosságnak, de egy bizonyos gazságnak tartottam ezt a beavatkozást.

Így gondolkoztam akkor is, amikor Budapesten, a II. Női Klinika műtőjében, mint szigorló orvosnak, nekem is asszisztálnom kellett egy ilyen beavatkozásnál.

Éppen két asszony volt soron, amikor "kampóznom" kellett ebben a műtőben...
A lelkiismeretemet akkor megnyugtattam, mert mind a két gyermek súlyos betegen jött volna a világra...
Tehát úgy éreztem, hogy ezeknek az anyáknak "joguk van" ehhez a döntésükhöz ... És az orvos pedig csak "segít nekik"..., és én pedig itt, csak egyszerűen kampózok!

Pedig, ha belegondolunk, e segítség "eredményeként" naponta tucatjával halnak meg a jövendő és lehetséges magyar állampolgárok az ország nőgyógyászati műtőiben.

"Értékes fajtánkat, így írtjuk ki saját kezűleg..." – mondhatná valaki, de akkor rögtön rásütnék a bélyeget, hogy nacionalista, sőt soviniszta.

Úgy, hogy fogalmazzunk máshogy.

Mondjuk úgy, hogy "A fehér európai lakosságot így tizedeljük meg Berlin, Párizs, Budapest, London és a többi városok kórházaiban..." – természetesen, ha pedig ezt merjük így kimondani, akkor meg rögtön lesznek olyanok, akik hangosan azzal vádolnak majd, hogy rasszisták, vagy fajgyűlölők vagyunk... Pedig, különös módon ezek, akik így kiáltanak ránk, éppen azok, akik ugyanakkor azért is morognak, hogy a nem-európaiak számaránya egyre csak nő itt Európában.

De, hát mindettől függetlenül, próbáljunk most mégis még árnyaltabban fogalmazni!
Mondjuk úgy, hogy e "segítség", ezen orvosi "beavatkozás" eredményeként EMBEREK ezrei halnak meg Európában, éspedig naponta...
És most gondoljunk arra, amikor a rádió, vagy a televízió bemondta, hogy például Afganisztánban egy robbanás következtében meghalt, mondjuk 4 angol és 3 német katona... Mi történt akkor egy pár nap múlva?
Az illető országok katonai pompával fogadták ezen elesettek hazahozott földi maradványait, és díszes temetésen búcsúztak el tőlük.
Ettől a három vagy négy katonától... Ugyanakkor azonban senkinek sem jut az eszébe megemlékezni arról a napi több mint ezer gyermek-palántáról, akiket a fent leírt módon veszítenek el. A kórházak műtőinek harcterén!

Nekik nem jár ki egy pompás temetés...
Nem!
Őket még el sem földelik!

Pedig, mondjuk ki őszintén, őket is meggyilkoltuk! Ugyanúgy, mint azt az ellenséges katonát, akinek pedig adunk egy kis sírhelyet, még idegen földön is... Hiszen egykor a német katonák is kaptak sírokat Franciaországban, és fordítva, a franciák is Németországban... Ugyanúgy, mint ahogy az orosz katonák Magyarországon és a magyar katonák pedig a Don-kanyar környékén.

Elgondolkoztató...
Igazán elgondolkoztató!

– "Ezt nevezik születésszabályozásnak!" – vágja közbe a "Nagy Átlag".
– "Több gyermek a fiatal családok számára anyagilag nem lenne elviselhető" – teszi aztán hozzá, miközben a prospektusban árgus szemekkel nézegeti a legújabb Audi felépítését és formáját...
– "Végül is ez a mai civilizált társadalom segítsége a számunkra..." – fejezi be gondolatát a "Nagy Átlag", majd elégedetten becsukja a prospektusát és elhatározza, hogy megveszi azt a bizonyos Audi Q 5-ös típust...

"Sajátos megoldása ez egy problémának " – akarnám neki válaszolni, majd riadtan jut az eszembe, hogy van egy másik feszültség is a társadalmunkban, éspedig az ún. "nyugdíjas probléma". Ez is egyre több és több anyagi terhet ró a társadalom e fiatal rétegére...
Csak remélni tudom, a magam 70 feletti éveivel, hogy a mi ún. "civilizált világunk", ezt a problémájátt majd nem a gyermekek számának csökkentésére kifejlesztett "szabályozással" kívánja majd megoldani...

Természetesen korábban, mindezt én sem láttam ilyen kristálytisztán.
Tudtam ugyan, hogy ezzel a "megkésett" születésszabályozással, ezzel az ún. "segítéssel" valami nem stimmel, de ezt megfogalmaznom akkoriban, mégis csak nehezen sikerült.

Mert – ahogy a közmondás is mondja – az éremnek két oldala van.

Annyit azonban kijelenthetek – talán a saját lelkiismeretem megnyugtatására –, hogy az eddigi hosszú és változatos orvosi pályafutásom alatt, ha ilyen döntésre készült valaki, és a tanácsomat kérte, akkor csaknem mindig a "még meg nem született" gyermek oldalán álltam...

Csaknem mindig…És mikor nem? – kérdezhetné valaki.

Akkor, ha maga az anya is még gyerek volt... Akkor nem. Mert ekkor emellett a 14-15 éves "még szintén gyerek" mellett döntöttem, akit a szülei (a potenciális nagyszülők) hoztak el hozzám kétségbeesve, kisírt szemekkel..., hogy adjak valami jó tanácsot.

Tehát bűnös vagyok én is?

Nehéz a válasz, mert ilyenkor látja csak az ember, hogy a Jóisten, a szabad döntés megadásával, micsoda hatalmas felelősséget is rakott a vállunkra.

Mert mi is történik akkor, ha valaki – egy szülő vagy egy orvos – a magzat elvétele mellett dönt, Most induljunk ki abból a helyzetből, hogy a megszületendő gyermek például beteg lenne?Itt én három lehetőséget, vagyis három elméleti megfontolást látok megkülönböztethetőnek:

Az első:  
Ha hiszek a reinkarnációban. Akkor egy érdekes dologgal állok szemben. A megszületendő léleknek, amelynek alkalma lenne, az előző életében elkövetett botlásait rendbe tennie, nem adom meg a lehetőséget arra, hogy ezt megtehesse. Eltolom a megoldás lehetőségét egy későbbi alkalomra, vagyis késleltetem a lélek nemesedését...

A második:
ha nem hiszek a reinkarnációban, de annál jobban hiszek a keresztény hit tartalmában, akkor azonban egészen más a helyzet.
Mert akkor, nem egy lélekkel, hanem egy isteni döntéssel helyezkedek szembe.
 Egy isteni döntéssel, amely ilyen emberi alakban, ilyen nehézségek árán kívánt egy lelket az anyagi világba küldeni. Így akarta próbára tenni, így kívánta e lélek számára elérhetővé tenni az örökkévalóságot.

Mert köztudott, hogy nem mindig a sima út vezet el bennünket a célunkhoz. Így egy nyomorék, egy szellemileg együgyű ember nem biztos, hogy nem értékesebb-e az Isten szemében, mint egy hibátlan testtel bíró, gyönyörű modell, a maga kisportolt alakjával és esetleg még egy 140-es IQ-val...
Hogy ez így van, azt tudatja velünk a Biblia is, mert ezt olvashatjuk benne (Jn.6:63/a):

"A lélek az ami éltet, a test nem használ semmit."

Ez pedig nem jelent mást, mint hogy a lélek a lényeg, nem pedig az azt beburkoló meteriális test.A sima, kikövezett úton ugyanis az ember könnyen elcsúszhat, elveszti az irányt, nem ér célba... Míg, ezzel szemben a göröngyösön mindig talál kapaszkodót. Pedig az a nehezebb út !

Ezt én egy példa alapján tanultam meg, amikor Csíksomlyón voltam.
Előtte már vettem részt keresztúti meneten, tehát nem volt új nekem... Ott is, azokon a kikövezett golgotai lépcsőkön, az egyik feszülettől a másikig vonultunk és igyekeztünk ezzel Istennek tetsző dolgot cselekedni.
Azonban 2005-ben, ez a csíksomlyói golgota más volt...
Nagyon más!
Mert ez egy igazi keresztút volt!
Éjszaka, minden világítás nélkül, a kavicsokon csúszkálva, a mind meredekebb és meredekebb sziklákon lépdelve haladtunk a csoportunkkal a Salvatore kápolna irányába… egyre följebb és följebb...
Nem volt ám ott útjelző, csak egy kis lobogó gyertyafény, amit az előttünk imádkozó csoport, a stáció keresztjei elé letett...És ebben a korom sötétben, ahol közel s távol csak ez az egy gyertya világított, olyan csend volt, hogy csak a fáradt lihegésünket lehetett hallani.
Aztán a kereszthez érve, hangosan imádkozva, pihentünk egy kicsit... Igen megpihentünk a stáció előtt..., hogy aztán újra induljunk még magasabbra, fölfelé, botladozva, a következő haloványan fénylő kereszt felé... Majd végül fent – egészen fent, az út végén – mindannyian, kivétel nélkül, fáradtan rogytunk le a nedves fűbe, és szuszogva némán örültünk, hogy megérkeztünk... Elértük a célunkat!
Hát bizony lehet, hogy egy ilyen csoszogó, botladozó, lihegő lélektől vesszük el a lehetőséget, hogy élete végén, célját elérve, boldogan mondhassa ő is: megérkeztem.
Van-e tehát ehhez jogom, ezt megtagadni tőle és nem élni hagyni?

A harmadik lehetőség pedig
a materialista felfogás. És itt a mi csapdánk. Hiszen ezen felfogás, ezen életszemlélet alapján történik a kiképzésünk, kisiskolás korunktól, egészen az esetleges természettudományos tanulmányaink befejezéséig. Ezen a sínen indulunk el, amikor kilépünk az életbe.
És ez alól az orvosok sem kivételek!
A test a számukra – ugyanúgy mint a nagy átlag számára is – egy VALÓSÁG, míg ezzel szemben a lélek, pedig csak egy FELTÉTELEZÉS.

Ebből a relációból kiindulva kell szemlélnünk a viselkedésüket és döntésüket, különösen akkor, ha nem is csak egy betegségtől való félelem miatt keresik fel az orvost.
Tehát 
amikor egy fiatal terhes leányzó, vagy

egy érett nő, illetve

egy többgyermekes édesanya áll a váróteremben és vár az orvosára...

És ők mindhárman azzal a céllal keresik fel az orvost, hogy megszabaduljanak attól az áldásos terhüktől, ami váratlanul az ölükbe hullott. Mindegyikük kilátástalannak látja a jövőjét.

A leányzó szeretne továbbtanulni, de fél a szüleitől, nehogy megtudják mi történt vele. Fél, hogy emiatt a gimnázium után, nem tud majd továbbmenni az egyetemre, fél (talán bizony sokszor jogosan), hogy a partnere majd megijed, nem áll ki mellette és végül el- és cserben hagyja…

Az érett nő pedig, esetleg éppen most kapta meg azt az állását, amit a szakmai kiképzése, vagy az egyetem elvégzése után már rég a céljául tűzött ki. És most, igaz jó pár éves késéssel, de végre sikerült ezt megszereznie... Végre megérett a helyzet...
Volt értelme tehát tanulni. Volt értelme lemondani az előző évek szabadságairól és utazásairól... Volt értelme talán még annak a szakításnak is, ami a nagy szerelmével történt... Hiszen csak azért nem akart házasodni, mert nem akarta magát lekötni.
De most, végre megvan a várva várt állás!
És ekkor – mint egy derült égből jövő villámcsapás – közlik vele, hogy terhes lett! Úgy érzi, kisiklott az élete, minden tönkrement…

És az édesanya? Az a bizonyos harmadik nő, vele mi van?
Vele mi történt? Hiszen, ha más nem, akkor ő már csak igazán tudhatná, micsoda öröm egy gyermek!

Tudja is ő, csak ez már éppen hogy az ötödik gyermek lenne. A férje pedig, a gyermekek apja már két éve nem kap munkát és csak alkalmi munkákból tengetik az életüket... Mi lesz velünk? – gondolják – Ha az ötödik baba is megjön, és (a korom miatt) talán nem is lesz egészséges... – Hiszen már mindkettőnk felett elszaladtak az évek...

És mind a három személy, mind a három várandós anya, mint egyetlen reménységére tekint az orvosra, és ugyanakkor a saját élete szempontjából jogot is érez arra, hogy "megszabaduljon a terhétől". Ezért is hangoztatja mindegyikük meggyőződéssel – talán csak maguk megnyugtatására (?) –, hogy "TERHES vagyok", nem pedig azt, hogy "várandós" állapotba kerültem!

Az orvos pedig meghallgatja őket… és dönt.
Végül pedig "segít"...

Majd mindezek után eltelik egy-két nap...
...és lassan minden visszazökken a régi kerékvágásba.
"Csak" egy-két heti gyengélkedés volt...
Aztán, mintha mi sem történt volna, megy az élet tovább úgy, ahogy és ahol azt abbahagyták.
De így van-e ez valójában?

Tényleg úgy megy-e az élet tovább, mint ahogy annak előtte?
Megszabadultak-e valóban egy tehertől?
Nehéz ezt megválaszolni...

És aztán váratlanul – évek múltán – egyszer csak jön egy ilyen filmes üzenet az interneten keresztül, amelyben egy életben hagyott, egy véletlenül életben maradt "teher", megszólal és felkavar mindent.
Feltépi a régi sebeket.
Déjà vu?
Nem, ez már nem egy egyszerű déjà vu, mert ez VALÓBAN megtörtént.
Éspedig vele... Ha nem is teljesen ugyanaz, de egy nagyon hasonló történet.
Belenyilall az anyába a fájdalom, "gombóc nő a torkában" és... és hirtelen minden a feje tetejére áll.

Az orvos pedig – miután ezt a filmet ő is megnézte – másnap reggel zavartan áll a borotválkozó tükör előtt.
Nehezére esik valahogy a szemben álló ismerős arc szemébe nézni...

A tükörképe homlokán aztán egy homályos írást vél felfedezni...
"Bűnös" – betűzi ki... Aztán zavartan megdörzsöli a tükröt, hátha az üveg párája okozza ezt a fénytörést..., de hiába pucolja. Ott látja továbbra is ez a szót!
Idegesen lehajol, kezdi mosni az arcát, majd hisztérikusan dörzsöli a homlokát..., de ez sem segít...
A bélyeg az bélyeg marad, amit a homlokán hord ezentúl, valahányszor a tükörbe néz.

"Miért is néztem meg ezt a filmet!" – gondolja verejtékes homlokkal... Aztán végül csak beül a kocsijába és elindul a munkahelyére, a klinikára...
És ott, a műtő előtt ismét három személy várja:

egy leány,

egy érett nő és

egy négy gyermekes édesanya...

"Dezsavű"... "Déjà vu!".
Az élet megismétli önmagát!

(TTG)