Dr.T. Túri Gábor: Az újkőkori és kora bronzkori, ún. Várnai-kultúra népe, valamint a Kárpát-medencei magyar őslakosság közötti civilizációs kapcsolat és hasonlóság

Várna, a mai bulgáriai város történetéről jobbára az jut eszünkbe a történelemóráinkról, hogy itt volt 1444 november 10 -én I. Ulászló, és Hunyadi János  ütközete II. Murád török hadseregével szemben.

Magát a várost, azonban jóval ezelőtt, Kr. e. 570-ben a milétosziak alapították. Azonban már ezer évekkel azelőtt is éltek itt emberek, és létezett itt egy virágzó kultúra. Ennek az ásatási eredményeit, amelyet 1972-ben véletlenül – egy kábelfektetés során – fedeztek fel, ma a várnai múzeumban találhatjuk meg. Ez a több sírból álló nekropolisz – mint később japán kutatók is megállapították – a késő neolitikumból és a korai rézkorból (Kr. e. 4600-4200) származik. Az aranyleletek több mint 3000 ékszert tartalmaznak, amelyek összsúlya kb. 6,5 kg. Ez a mennyiség többszörösen meghaladja a réz-kőkorszakból az egész világon talált összes arany mennyiségét, és amelyek itt 23 és 23,5 karátos aranyból készültek – vagyis szinte tiszta aranynak számítanak.

Ezek ma a Várnai Régészeti Múzeumban tekinthetők meg.

Érdekes lenne, az itt feltárt leletekkel kapcsolatban megtudni, hogy az ezekben található arany honnan származott. Ugyanis az innen alig több, mint 400 km-re fekvő Kárpát-medencei Erdély, köztudottan még ma is Európa leggazdagabb aranylelőhelye, és jóval a Kr.e. 400-ban itt működésbe lépett római aranybányák előtt is, volt már ezen a területen aranykitermelés...Ehhez itt kell megjegyezni, hogynemcsak a rómaiakat megelőző dákok idejében volt ez így, hanem jóval ezek előtt is. Mert ezen a területen, itt már sokkal régebben is éltek más népek. Mint például a Kr.e.I. évezredet megelőzően itt, valamint az Alföldön élt, ún. Gáva-kultúra népe, amely mezőgazdasággal foglalkozott, és szoros gazdasági és kultúrális kapcsolatban állt az erdélyi (Kovászna megyei Réty-Medgyesi) Reci-Medias-kultúrával, ahol például, ennek a Réty nevű háromszéki községnek a betelepülését a neolitikumra datálják, és az ott kiásott újkőkori emlékek mellett, itt számos a bronzkori és vaskori tárgyat is találtak, amelyek többsége ma a sepsiszentgyörgyi múzeumban található.

Ez a gávai, késő bronzkori nép már erődített településekben élt, valamint halomsírokban temetkezett, és befolyásuk nemcsak a Kárpát-medence keleti felére, hanem a Kárpátokon túli Besszarábia vidékére is kiterjedt, amely szintén határos volt a Fekete-tenger (észak-nyugati) partvidékével. Sőt, e népnek az ásatási nyomai a mai Ukrajna nyugati felén (szorványosan még Kijev környékén) is feltűntek, valamint ezek kapcsolatban álltak az al-dunai és havasalföldi népességekkel is.
Ennek a Gáva-kultúrának az Alföldön megtalált bronzleletei mellett, a (Debrecen és Berettyófalu között fekvő) Derecskén, valamint (a Szamos melletti) Jankmajtison és az ettől nem messze fekvő) Rozsályon is megtalált aranyleletei, Erdélyből származtak.
Mindez tehát azt mutatja, hogy már ekkor a Kr.e. 1000-ben is volt Erdélyben aranybányászat.
A Gáva kultúra népét aztán a szkíta, agathürsz (aga-törzs) népe váltott a Kr.e. 8. századtól, majd őket pedig az i. e. 4. században a kelták, akiknek ezek az erdélyi nemesfémbányák lehetővé tették az önálló pénzverést is, és így ezek kereskedelme fellendülhetett a Balkán irányába, az akkori görögök felé is.
Majd ezután, ezeket váltották a dákok, akik egyes vélemények szerint valójában a keltákat kísérő, és már dáknak nevezhető alföldi telepesek voltak, akiknek később a leghíresebb uralkodója a Dicső-Bál, vagyis Decebál volt.
A kutatók más része szerint, azonban ezek a dákok, a balkáni trákok egy csoportját alkották, akik pedig a mai Dél-Bulgária, Görögország északkeleti területén, illetve Törökország európai részén éltek.Ezzel szemben viszont, köztük Aranyosrákosi Székely Sándor (1797–1854) unitárius pap, aki később Kolozsváron tanított és 1845-ben unitárius püspök lett, azt írja a még ebben az évben kiadott munkájában, hogy:

"A hajdani Dákország vagy Dáczia az európai Szittya tartomány egy része volt, mely a Tiszától a Fekete-tengerig terjedt"… és ő ezeket a szkítiai dákokat a tatár népcsoporthoz tartozóknak tartotta.

Dr Cserni Béla (1842-1916) erdélyi régész pedig (aki egyben tanár, múzeumigazgató és botanikus is volt, és akit az erdélyi régészet úttörőjének tartanak), így írt erről, az "Alsófehér vármegye monográfiája és történelme" című munkájában:
"Már fennebb említettem, hogy a geták és a dákok ugyanegy nép volt. Ezt bizonyítják Strabo, Justinius, Horaz, Svetonius, Dio Cassius s még többen... [Azonban]… nem egészen biztos, hogy a szóban levő geták honnan kapták a dák (dacus) elnevezést. A rómaiak azonban mindig így hívták őket. Némelyek e nevet Dahistól, egy skytha nemzedéktől származtatják"… Más helyen ezt így folytatja:
"Meg nem határozható azon időpont, hogy mikor jöttek a geták Skythiából Daciába; de annyi bizonyos, hogy már Nagy Sándor (Kr. e. 336-323) előtt ezen tartományban laktak"

E dákoknak a nagy háborúja – Eusebius szerint –, amit a rómaiakkal vívtak, a Kr. u. 86-ik évben kezdődött. Ez egybeesik Decebalus Dácia utolsó királyának a Kr. u. 85-106 közötti uralkodási idejével. Dáciát Kr. u. 106-ban római csapatok végleg megszállták, a királya pedig – mielőtt fogságba esett volna – öngyilkos lett.
Így tehát ezután, ezeket az erdélyi dákokat legyőzve, a rómaiak – akik már részben Kr.e. 400-tól is működtették itt a bányáikat – innen szerezhették be az összes aranyukat.

Vagyis, mindebből a rövid felsorolásból tahát látható, hogy már jóval a rómaiak előtt is folyt Erdélyben aranykitermelés.

Az itt – évezredek óta – kitermelt (kibányászott, vagy a folyók hordalékából kimosott) arany, kiemelkedő tisztaságú és a mennyiségére pedig jó példát szolgáltat Lukács Béla: "Az erdélyi aranybányászat" c. tanulmánya, amelyben az ún. erdélyi "Aranynégyszög" egyik csúcsával, a zalatnai bányakörzet (bányakapitányság) területével kapcsolatban, ezt írta:
"ezen bányatelepekben és kohókban összesen az 1891–95-iki évek átlaga szerint 12 métermázsa, 1886-ban 21 métermázsa, 1897-ben 18 métermázsa aranyat termeltek..." (Forrás: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. Buda pest, 1901, 534-543. old.)
Tehát joggal indulhatunk ki abból, hogy a bulgáriai Várnában megtalált aranytárgyak nyersanyaga, már e kora bronzkori időszakban is, ezekből az erdélyi (a mostani Alsó-Fehér megyei és Hunyadmegyei) bányákból származott.

Mindezt pedig azért volt fontos – ilyen részletességgel – bemutatni és megállapítani, mert ez egy biztosnak mondható kereskedelmet tételez fel, a két itt említett terület (Várna és Erdély) között is, mégpedig már 6000 éve!!!

Ezek a várnai sírmellékletek kétségtelenül bizonyítják azt is, hogy ez egy központilag irányított település volt.. A temetőben már szigorú differenciálódás jelei figyelhetők meg a feladatok és tevékenységek szerint, amely mutatja, hogy itt már a társadalomban az előző, kőkorszakra jellemző mellérendelő szemléletmód, már átalakulóban volt és kezdte ezt átvenni a későbbi – a Kurgán temetkezések népére is jellemző – alárendelő (urak és alárendeltek) szociális tagozódás. Sőt, itt már a kereskedelem és a kézművesség is határozottan elkülönült. Ezt a társadalmi tagozódást tükrözi vissza a sírok lelettartalma is, mert a megtalált 6,5 kg arany összsúlyából 5 kg arany , három ún. szimbolikus sírban és a 43. számú sírban volt fellelhető. Ez pedig az uralkodó sírja volt, akinek a kezében egy fokos is látható.

Mindezek után, most itt érdemes mindezt kiegészíteni a geológusok véleményével a Fekete-tenger akkori történetéről.
E szerint 7500 éve (a mezolitikum végén) az egykori ÉDESVIZI TÓBÓL a Boszporusz átszakadása miatt, a mai Fekete-tenger – napok és hetek alatt – egy SÓSVÍZŰ TENGERRÉ vált, és a vízszintje, igen gyorsan, kb. 100 méterrel megemelkedett.

Hogy a katasztrófa méreteit realizálhassuk, érdemes belegondolni, hogy a – tengerszint felett 235 méteres – bidapesti Gellért-hegy, amely a Duna vízszintjétől számítva 130 méter (ún. relatív) magasságú, egy ilyen hasonló katasztrófa esetén (vagyis egy 100 m-es vízszint emelkedés során), csak egy kis 30 méter magasságú szigetként emelkedne ki a mindent elárasztó szökőár vízszinjéből. A pesti oldal teljesen eltűnne és a budai oldalon pedig csak egy-két további – és egykori – hegy csúcsa, mint sziget maradna meg. Ilyen lenne pl. a Sas-hegy is, a maga jelenlegi 147 mérteres relatív magasságával, és amely így szintén csak egy 47 méter magasságú csúcsos, sziklás hegyvidékű, apró szeigetecske lenne… E szigetekké zsugorodott hegycsúcsok között, pedig csak csónakokkal és ladikokkal tudna közlekedni az éteben maradt – de a házaiktól, élelmiszereiktől és minden tulajdonuktól megfosztott – maradék lakosság.

Ugyanilyen, csak kiterjedésébe sokkalta nagyobb területen következett be tehát egykoron, a neolitikum elején, a Fekete-tenger egész környezetében, a partvidék tetemes részét érintve is, ez a katasztrófa...

Mert ekkor, Kr e. 5000 körül, a Fekete-tenger közvetlen közelébe kifejlődött, és hosszú évszázadok óta ott virágzott kultúrák és települések, ekkor a Boszporusz – földrengés okozta – átszakadása miatt, váratlanul víz alá kerültek, és megsemmisültek. Elöntötte a partmentét a Földközi tenger sós víze, vagyis mindent, amit az évszázadok tucatjai alatt, ott felépítettek, és ezzel egyidőben meghalt az emberek igen nagy többsége is, akik nem tudtak elmenekülni.
Az emberek így, onnan szanaszét szóródtak…
Északra, délre, ketere és nyugatra.

Azoknak, akiknek sikerült onnan elmenekülniük, azoknak egy új civilizációt kellett felépíteniük távolabb, az eltűnt helyébe, például a mai Moldvában, vagy – a Vinca kultúrára gondolva –, a mai Szerbia és Dél-Erdély területén, vagy innen még délebbre.
Az északra menekültek nagy része csatlakozott az ottani nomád néptörzsekhez, amelyek későbbi évezredekben, a dél-urali és Volga-környéki nagy állattartó lovas nemzeteket, többek között a preszkítákat és az észak-Kaszpi térség Jamnaja-periódusával kezdődő, Turgán-kultúra népeinek (Kr.e.5000-3000) egy részét, valamint később (a Kr.e. VII. századtól) részben a királyi szkíták, halmos temetkezésű népét fogják kialakítani…

Mindezt jól igazolhatjuk a jénai Max Plank Intézet archeogenetikai tanszékének (Max Planck Institute for the Science of Human History Jena) tudósai által, 2021-ben elvégzett, a közép-ázsiai sztyeppe jelentős szkíta és nem szkíta régészeti kultúráiból származó 111 ősi genom, vizsgálati eredményeivel. (Guido Alberto Gnecchi-Ruscone et al. "Ancient genomic time-transect from the Central Asian Steppe unravels the history of the Scythians" in Science Advances. 26.03.2021).
A tanulmány eredményei azt mutatják, hogy a bronzkori szedentikus (lat. sedenteque = nyugodtan, szilárd helyen élni, mélyen beágyazódni), vagyis a bronzkori, letelepült pásztoroknak, az egyhelyben élő, és viszonylag homogén genetikus vonalvezetése után, ezek a sztyeppére irányuló migrációk új, vegyes génállományt alakítottak ki, amely a későbbi kultúrák jelentős genetikai változásával járt együtt.
A tanulmány eredményei azt mutatják, hogy ezután e bronzkori szedentikus csoportok hanyatlása és a szkíta nomád kultúrák bronzkor végi felemelkedései, további jelentős genetikai változásokkal jártak együtt, melyeknek az eredeti és kezdeti kiváltó oka, az itteni, késő bronzkori és tartósan letelepült, agrár-pásztorok lakhelyei irányába történt, váratlan migráció volt.
Ez utóbbi kiváltó oka pedig – véleményem szerint –, az említett a Fekete-tengeri természeti katasztrófa lehetett ... Tehát ezek a "migránsok", vagyis ennek az egykori partment lakosságnak a tagjai voltak részben azok, akik – ott lakhely nélkülivé válva – észak, valamint kelet felé menekültek és ott letelepedve, később keveredtek az ottani szedentikus, bronzkori pásztorok népével.

Ehhez csatlakozott még egy keletről jövő népességbeáramlás is, amely valószínűleg az Altaj-hegység területéről indult el, ahol a legkorábbi pre-szkíta sírokat is találták, és akik ekkor – a bronzkor után – nyugat és dél felé terjeszkedtek,és akik így, szintén keveredtek később az ottani, szidentikus, bronzkori pásztorok népével.
Ez utóbbi tényt a genetikai vizsgálatok is igazolták.

Meglepő módon azonban az Urál-hegységtől nyugatra élő csoportok, egy másik forrásból származtak, és ez – ellentétben a keletivel – a korai szarmata-szauromata kultúrákra volt jellemző, és ez megmaradt később is, az Uráltól a pontusi-kaszpi sztyeppéig.
Érdemes még itt megemlíteni – bár ez a helyzetet inkább komplikálja, és a mostani témánkhoz sem tartozik már szorosan – , hogy a következő évezredben a későbbi genetikai keveredések forrásai ezen a területen (az említett német tanulmány szerint) már az új, távol-keleti eurázsiai beáramlásokhoz kapcsolódnak, amelyek már éppen ezzel, az itt kialakult bronzkori szkíta népességgel okoznak genetikai keveredést. Ez pedig a keleti sztyeppe nomád birodalmainak a terjeszkedése volt. Mint például a Kínától nyugatra fekvő Xiongnu és a Xianbei szövetségek, valamint a délről az iráni területekrőlszármazó beáramlások.
Ezek azonban – mint már elhangzott – e bronzkori témánk szempontjából, most kevésbé relevánsak.

Ezek után, ismét visszatérve a Fekete-tengeri természeti katasztrófához, ezt most azzal folytathatjuk, hogy az elmenekült lakosság másik része nyilván a közeli Kaukázus hegyeiben keresett menedéket, mások pedig nyugat felé, a Kárpátok keleti gerincein átkelve, visszaköltöztek a régi "aranykori birodalmukba"
a mai Magyarország területére, amelynek telepei, a halomsíros (turgán) kultúra formájában, a Kr.e.3. évezredre már egészen a Tiszáig terjedtek, hazánkban.

Így tehát, a katasztrófa előtti, édesvizi és vízparti, illetve tengeri kultúrájuk helyett, most itt az új lakhelyükön, valami egészen újat kellet felépíteniük.Aztán később, több mint 200 generáció elmúltával, ennek az egykori lakhelyüknek, az akkoriban még sokkal kisebb méretű édesvizű "Fekete-tónak", az emlékét lépésről-lépésre elfelejtették.

Ez az egykori tragédia (és a Fekete-tengertől különböző irányba szétszóródott menekültek) emléke, talán nálunk magyaroknál is, csak olyan mesékben örződött meg, mint pl. az ugoroknál, az ottani, régi meséjükben is:
Részlet:
"...Alig mondta ki e szavakat, csodálatos szarvas jelent meg az ifjú előtt. – Ülj fel a hátamra – mondta. Az ifjú felült rá, és az szarvas elvágtatott vele mohán át, mocsáron át, a FEKETE TÓ FELETT , aztán hirtelen megállt egy gránitszikla előtt. A sziklán ott ült a nagyszakállú öreg…"

Mert valójában erről olvashatunk a mi a Világszép Nádszálkisasszony c. magyar népmesénkben is.
Részlet:"...A világszép Nádszál kisasszonyt keresem, aki a FEKETE TENGERhetvenhetedik szigetjében egy nádszálban vagyon elrejtve."

Vagy éppen,a "Kis kacsa fürdik fekete tóban" kezdetű magyar gyermekdalunkban.

Ezek mindegyike így került átadásra, apáról fiúra… És, közben, ki tudja, hány dalunk és népmesénk "kopott el" az eltelt több tucat évszázad alatt? Így tehát a régi emlék elfelejtődött, és ezzel elveszett az információ is, amelyről így mára, már mi is csak a legrégibb mezopotámiai mitoszokból, vagy a Bibliából és más ősi, írásos források özönvíz legendáiból, értesülhetünk.

Mint olvashattuk, tehát, ugyanez történt a mai Bulgária jelenlegi tengerparti területén megtalált emberi településnyok lakóival, illetve azok elődeivel is.

A kutatók szerint, ez az ottani temető kora az ún. "Várnai kultúra" idejének felel meg, amelynek környékén azonban régebbi (neolitikus) korokból származó nyomokat is találtak. Még ma sincs egyértelműen tisztázva, és nincs egyértelmű bizonyíték arra vonatkozóan, hogy valójában később mi is történt ezzel a néppel, vagyis hogy egyáltalán kihaltak-e, vagy elhagyták ezt a területet.

Az aranytárgyak formája és kidolgozása, egyesek szerint – a már említett – ősi preszkíta kultúrára jellemző, amely kultúra nyugati területe, a későbbiek során, erre a területre is kiterjedt…

Gondoljunk itt "A szkíták aranya" kiállításra…!

És azt sem szabad elfelejteni, hogy Marcus Iunianus Iustinus(római történetíró) szerint az ókorban nem tudták eldönteni, hogy melyik az ősibb kultúra, az egyiptomi vagy a szkíta…

Természetesen azt már sohasem tudhatjuk meg, hogy akkor ezt a települést hogy hívták, de ugyanakkor azonban azt sem lehet kizárni, hogy a miletosziak, akik Kr.e. 570-ben, állítólag ezt a nevet adták ennek a Várna városának, esetleg csak egyszerűen átvették az ott elterülő, egykori régi település nevét...

Mindenképpen érdemes azonban itt, ez utóbbival kapcsolatban megemlíteni, hogy az ettől északra fekvő Kárpát-medencében is található, egy azonos Várna nevű helység, amely ma Szlovákiához tartozik, Varin néven. Ez pedig az előbbi feltevés lehetőségét erősítené...

Ha ezzel összefüggésben, figyelembe vesszük, hogy ebben az időben – pontosabban az újkőkor ideje óta – már a Kárpát-medencében is mezőgazdasággal és letelepült állattartással találkozunk, valamint, hogy az ebben az említett Kárpát-medencei Várnában is, a kézművesség és az ércöntés nyomaival találkozunk, akkor fölmerülhet bennünk a jogos feltevés, hogy a két hely között, abban az időben, valóban lehett valamilyen kultúrális és gazdasági kapcsolat. (és így a két név azonossága sem lehet véletlen). Különösen pedig akkor, ha figyelembe vesszük, hogy Várna és a Kárpát-medencéhez tartozó Erdély távolsága csupán 440 km!

De ezzel a gazdasági kapcsolattal összefüggésben gondolhatunk itt pl. a kukutyini, vagyis a Cucuteni-Tripolje kultúrára, amely a becslések szerint Kr.e. 5000 és 2750 között létezhetett és ez is a Fekete-tenger nyugati és észak-nyugati vidékére, vamint Erdély területére terjedt ki…, illetve az azonos idejű Gumelnitza-kultúrára, amely innen délebbre is terjedt (bár ez utóbbinak a kukutyinitől független létezését, többen kétségbe vonják).

Az előzőek bizonyítására érdemes arra gondolni, hogy egykoron, a délről – Kelet-Afrika területéről – ide a Kárpát-medencébe felterjedő paleolit és mezolit népesség legősibb betelepedései óta, a földművelő, ún. mellérendelő jellegű társadalmi felépítés volt itt elterjedve. Ez volt az egyenrangúak társadalma, amely később, a neolitikum évezredeiben – amikor a Kárpát-medence már túlnépesedett –, innen terjedt tovább Európa nyugati, keleti és részben északi területei felé, sőt még visszafelé is, újra déli irányba (!).

Ezt – ismétlem –, a neolitikum korában bekövetkezett, helyi (Kárpát-medencei) túlnépesedés magyarázza.

Azt, hogy itt valóban egy olyan nagyobb számú, neolitikus alapnépességgel kell számolnunk, amely innen sugárirányba terjedt tovább, azt nemcsak a számtalan régészeti lelet, hanem a laktóz-érzékenység elterjedése is bizonyítja, a Kárpát-medencében, és az azzal határos országok területén.

Ennek az örökletes genetikai defektusnak a vizsgálatával, elsőként a magyar kutatók foglakoztak, és ennek eredményét 2011-ben publikálták is. E szerint a mai magyar lakosság és az egykori 9-10. századi köznép, ugyanolyan magas százaléka rendelkezik ezzel az alléllal, mint például Ausztria, Csehország, Ukrajna, vagy a déli Szlovénia és a környező országok populációja. (ld. Nagy, Tömöry, Csányi… és munkatársai: "A laktáz perzisztencia polimorfizmus..." in 01.03. 2011 American Journal of Biological Anthropology)

Ez – megítélésem szerint – jól mutatja a Kárpát-medencei centrumú (és innen szétterjedő), azonos genetikai struktúrával rendelkező, újkőkori alapnépesség meglétét.

Hogy az itt leírtak térben és időben jobban elhelyezhetők legyenek, megjegyzem, hogy a kőkorszakon belüli időperiódusok
a paleolitikum (2 millió évtől – Kr.e. 11 000-ig);
a mezolitikum (Kr.e. 10 000 – Kr.e. 5500-5000);
a neolitikum pedig Kr.e. 5600 – Kr.e. 2000-ig tartottak...

Ez az utóbbinak az átmenete a föld egyes régióiban nagyon különböző időpontokban kezdődött. A Földközi-tenger keleti partján fekvő Levantéban (a mai Szíria és Libanon területén) például a neolitikum a prekerámiai neolitikummal kezdődött Kr.e. 9500 körül, majd elterjedt Anatóliában, onnan pedig a Balkánon át, Kr.e. 5600 körül elérte a Kárpát-medencét, ahol megjelent a vonaldíszes kerámia, amellyel kapcsolatban itt jegyzem meg közbevetőlegesen, hogy ez a Kárpátok karéjától keletre fekvő, egykori kukutyini (cucuteni) kultúrának volt a része. Ez pedig, az egykori délkelet-európai neolitikus és aeneolitikus (vagyis réz-kőkori) műveltségek közé tartozó, 6500-7000 éves kultúra, amely a mai Ukrajnának a Kárpáton-túli területeit, ezen kívül Magyarország egykori kárpátaljai vidékét és a Partiumot, valamint Erdély északi és középső területeit foglalta egykor magába.
A magyarok pedig azért nevezik ezt kukutyini kultúrának, mert a történelmi országhatáron túl élő (és itt őstelepesnek számító) "keleti csángók", így nevezik magyarul, a Prut folyó melletti, ezt a ma Cucuteni-nek nevezett községet.

Végül pedig ez a Kárpát-medencei kultúra ezután, az ezt követő 1500 éven belül, végül elérte Európa többi részét is. Így, a fenti kormeghatározások csupán az ún. európai kőkorszak periódusait mutatják.

Megjegyzés:

érdekes lenne genetikai mintákat venni ezekből az itt megtalált csontokból, és ezt összehasonlítani a Kárpát-medencei őslakosságunk génjével! Ugyanis ennek alapján megválaszalható lenne az a kérdés, hogy a fentiekben leírt sok kultúrális hasonlóság és átfedás a véletlennel, vagy egy azos genetikájú népcsoport létével értelmezhető.

(TTG)