Dr. T. Túri Gábor:  A TÜKÖR,  Spiritualitás, misztika, néphit, hiedelem és babona  (első megjelenés: 2023. 03.24.)

Dr. T. Túri Gábor:

A TÜKÖR,
Spiritualitás, misztika, néphit, hiedelem és babona

(első megjelenés: 2023. 03.24.)

Ősidők óta izgatja az emberek fantáziáját a tükör.
Megbabonázva fedezi fel benne a saját képmását a csecsemő, és zavartan igyekszik a tükör mögé nyúlva megfogni a benne lévő ábrát a kisgyermek…

Vizuális világunk titkos csarnoka ez, melyet használunk, de valójában nem értünk.

Babonák, misztikus hiedelmek kötődnek a szerepéhez…, miközben pedig tanulunk róla az iskolai fizikaórákon és az egyetemen. Éppen e kettőssége miatt számtalan tanulmány és cikk jelenik meg róla nemcsak a nyomtatott irodalomban, hanem az internetben is.
Tíz éve, 2013-ban a "netwok" klub hálóján, például Keczánné M. Piroska "A tükrön át közlekednek a holt lelkek" című írásában így írt erről:
" A tükröt mindig körüllengte egyfajta természetfelettinek vélt erő a népi hiedelemben. A legáltalánosabb elmélet szerint a tükrök közlekedési lehetőséget biztosítanak a holt lelkeknek a túlvilág és az élők világa között."
Majd végül példaként, ezzel a két mondattal zárta a cikkét:

"A zsidó hagyomány szerint, amikor halott van a háznál, az összes tükröt le kell takarni, és csak a hétnapos gyászidőszak után szabad levenni a lepleket. Ha ez nem így történik, nézeteik szerint a halott megrekedhet az élők és a holtak világa közt.Ez utóbbi mondatra reagálva Burián Suzana – mintegy igazoláskánt –, a néhány hónap múlva írt válaszában, mindehhez röviden csak ennyit fűzött hozzá:

"Igen ez így van nálunk!"

És éppen ez az utolsó, nem éppen hosszú megjegyzés volt az, amely felkeltette az érdeklődésemet e téma iránt, mert ezzel – ez a tükörrel kapcsolatos népszokás – az olvasókban egy kizárólag héber népszokás képévé alakulhatott volna át...
Tehát ez volt az a mondat, amely engem arra késztetett, hogy tollat ragadjak és most leírjam az ezzel kapcsolatos ismereteimet.
Mert – és most elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy – bár sem én, sem az őseim nem voltak zsidó származásúak, mégis a nagyszüleinktől tanult ez irányú és hasonló szokásainkat, családunkban még most a 21. században is követjük.

Ez pedig előírja, hogy halál esetén a családban – nálunk ugyan tíz napig – le kell takarni a ház összes tükrét, és abba ez idő alatt még kivételes esetben sem szabad belenézni. Így történt ez éppen tíz éve édesanyám, és néhány évre rá, édesapám elhunytakor is.
Ez annál is érdekesebb, mert – az elbeszélések szerint – már nagyapámék nagyszülei is így cselekedtek. És bizton mondhatom, hogy azok nagyszüleinek nagyszülei is...

Így ez a magyarok között is fennmaradt népszokás és hiedelem nem bizonyít mást, mint hogy kultúránk és népi emlékezésünk visszavezet bennünket az egykori ókori keletre, vagyis oda, arra a területre, ahol egykor a két nép, a zsidók és a magyarok ősei is éltek.

De, hogy a kétkedőkbe rögtön eloszlassam azt a gondolatot, hogy e szokás megléte a mi magyar őseinknél esetleg a zsidóktól való átvételből származna, bemutatom a tükör misztikus megjelenési formáit az egykori magyar falusi házakban… Mert itt is – ugyanúgy, mint a héber hiedelemvilágban –, a tükrök és a túlvilág, vagyis a spirituális világ kapcsolatával találkozhattunk, mégpedig magyar eleink ún. "tiszta szobáiban". Azokban ugyanis, évszázadok óta szinte kivétel nélkül, egy ún. "házi oltár" volt látható.
Bár ezt a múlt század 50-es 60-as éveiben, az Ortutay-szellemben felnevelkedő néprajzosaink, igyekeztek egy tisztálkodó, kozmetikázó asztalkává degradálni, de ez a hamis beállítás – szerencsére – nem tudta kiszorítani az ezzel a berendezési tárggyal kapcsolatos eredeti "oltár-tudatot".
Ha ezt a hibás képet most megpróbáljuk elfelejteni, és felidézzük magunkban, legalábbis akik ezt még ugyanúgy láthatták mint én – aki ezt Partiumban és Erdélyben látta –, hogy ez az asztal például a szoba melyik részén helyezkedett el, akkor többek között ebben is szigorú szabályosságot és logikát tudunk felfedezni.
Mert ez az asztal (vagy szekrényke) szinte mindig a szoba két ablaka között helyezkedett el, az ablakok közötti falhoz állítva. Megjegyzem, csak egyetlen olyan esetre emlékszem, amikor ezt az ágy lábához állítva láttam.
Ennek az asztalnak a közepén, a falhoz állítva – vagy éppen a falra felfüggesztve – volt található, ez a legtöbbször egy méter magas, asztali tükör.

Házi oltár a kép közepén tükörrel, rajta feszülettel vagy Szüz Máriával (figyeljük meg: a tükör mindig a két ablak között foglal helyet!)

Az asztal pedig MINDEN ESETBEN csipketerítővel (vagy más értékes szövettel) volt leterítve, és ennek a közepén egy Szűz Mária szobor vagy egy talpas kereszt állt, legtöbbször fémből, de láttam fából is. A kereszt száraira pedig legtöbbször fel volt fűzve egy rózsafüzér is.

Az asztalka (vagyis az oltár) fiókjában, de sokszor a csipketerítőre helyezve, ott volt a Biblia, vagy egy imádságos könyv.

A kereszt két oldalán egy-egy (de máskor több) keretes szentkép is állt.
Megjegyzem később ezeket (különösen már a mai világban) sokszor felváltották a családi képek, amelyek a gyerekekről, vagy az unokákról készültek.
És végül erről az "oltárról" nem hiányzott a vázába állított vágott virág sem…Ott azonban, ahol esetleg ez egy kicsit máshogy volt – helyhiány, vagy a berendezés miatt –, a tükör ott mégis mindig a két ablak között maradt, de a tükör alatti "házi-oltár" tárgyai viszont a sarokba, a kis sarokszentélyként használt, ún. falitékába kerültek… Ennek a falitékának az eredeti magyar neve a "fül" volt (a fülke szóból), utalva ezzel az egykori vastag falú parasztházak falbemélyedésére, amely így, mint "vakablak", akkoriban tárgyak tárolására szolgált. Ez a "fül" megnevezés változott át később, a deákos hangzású "tékává", vagy "fali almáriummá".
E szekrényke tetején, azonban mindig állt egy feszület is, és a falon mellette pedig egy vagy két szentkép.

Tehát így népünk házaiban, az ún. "tiszta szobában" valóban megtaláljuk az oltárokat (falra függesztve, vagy a nagy tükör alatt), kereszttel és szentképekkel, illetve később az unokák képeivel (hiszen végül is az unokák képei is "szentnek" számítottak, legalábbis a nagyszülők szemében), és ott ezek a krisztusi kereszt két oldalára kerültek

Így itt, aki e feldíszített oltár tükrébe bepillantott, az megláthatta magát benne, de nem a maga egyszerű, "hétköznapi" formájában, hanem az arca előtt a kereszttel, és rajta pedig a megfeszített Jézussal. Így a világot – mintegy – Jézuson keresztül szemlélhette, ezért imádsága ezáltal mélyebb értelmet is kapott.Abban a szobában, ahol ez az "oltár" állt, ott a falon tehát, így három ablak volt látható egymás mellett.
A két szélsőnek az üvegén keresztül kifelé a valódi, materiális világba pillanthattunk, a középső "ablak", vagyis a tükör üvegén át pedig befelé, a misztikus túlvilágba leshettünk be.

A halál utáni léttel és a tükörrel kapcsolatban már itt meg kell jegyeznem, hogy szkíta őseink és az Árpád-kori temetőink sírjai, szabályos tükörképei voltak a földi életnek. Mert ezeknél a régi temetői leleteknél, ami az életben az ember bal oldalán volt (pl. a kardja), az a sírban a jobb oldalára került, ami pedig a jobb oldalon volt (pl. a tarsolya) az pedig a balra.
De ugyanígy megtudhatjuk, László Gyula professzor ásatási munkái nyomán, hogy az Árpád-kori (és a későbbi) nagycsaládos temetkezéseknél a férfi sírok a bal oldalon, míg a női sírok a jobb oldalon sorakoztak egymás mellett. Tehát éppen fordítva, mint azt az egykori helyrend megkívánta az élők között!

"Az ősi magyar ház ugyanis – amelyet borító anyagáról a kalimról, vagyis a vert gyapjúról, szabír őseink népiesen [mássalhangzó cserével] "kamliknak" neveztek, egy 7-8 méter átmérőjű és a középső pontján mintegy 4 és fél méter magasságú, kupola-alakú helyiség volt, az egykorú Európa átlagosan 2.70x3.60 m-es alapú és 2.20 m. magasságú, sárból tapasztott kamráihoz képest." (Részlet dr. Padányi Viktor Dentu-Magyaria című művéből)

Tehát ezekben a kb. 50 m²-es, tágas, és az európai köznép viskóihoz képest valóban nagyméretű, sztyeppei, köralakú sátrakban, vagyis a kamlikban (illetve a ma divatos szóval, de a magyar fülnek mégis idegenül hangzó, jurtákban), a bejárattal szemben, a – középen levő családi tűzhely mögött – volt a családfő helye és annak balján pedig a feleségé.

A jurta belső rendje (László Gyula nyomán)

Nehogy félreértés legyen ez nem egyszerű ülésrend volt, hanem a család tagjainak a mindenkori helye, ebben a nagyméretű családi sátorban.
Az apától jobbra voltak a család leszármazására emlékeztető tárgyak, az ősök emlékeivel és az ún. férfi ládával. Ettől jobbra volt a nagykorú fiúgyermekek helye, majd a ruházat és a hangszerek ládája, közvetlen e mellette pedig a fegyverek helye, az íjak és nyilak, aztán végül a férfi használati tárgyai (köszörűk, fenőkések, reszelők, balták, ásók stb.) Ezek már a sátor bejáratánál voltak.
De ugyanígy, a családfőtől balra elhelyezkedő feleségtől balra a kisgyermekek helye és a bölcső, majd ettől ismét balra – tovább a bejárat irányában – a nagyobb leányok helye, majd ezután a női ruházatok ládája, a kelengyeládával következett, majd a különböző főzőedények és eszközök, aztán utána a háztartási eszközök (mosóteknők, mosódézsák, szappanok, mángorlók és a víztároló edények…
A belső berendezésre jellemző volt a rend, valamint a szépen faragott és díszített tárgyak.

Az istenfa centrálisan beépített fatörzse helyett, a magyar jurtákban legtöbbször két téglalap keresztmetszetű, gazdagon faragott oszlop volt felállítva.

A berendezési tárgyak mindegyikének tehát szigorú rendje és sorrendje volt, az ettől való eltérés pedig nagyon ritka volt.
Természetesen a sztyeppei, sátras életforma, vagyis az állatokkal történő vonulások megszűnte után, ez a hierarchikus sorrend a falusi házon belül megszűnt, miközben a ház formája is négyzetes és több helységűvé vált, az addigi köralakú sátorformával szemben.
Mégis ez az sorrend megmaradt – ha másban nem is, de – a nagycsalád asztalának ülésrendjében, még igen sok évszázadon keresztül.Ezzel kapcsolatban megjegyzem, hogy még 2000-ben, amikor az erdélyi származású Édesapáméknál – már a budapesti Baross utcában – hivatalos volt a nagycsalád ebédre, akkor a családfőtől jobbra a férfiak ültek, balra pedig a nők.
Tehát az életben valóban minden fordítottja volt annak, amit László Gyula az Árpád-kori sírok ásatásai során talált.
Vagyis, a halál utáni túlvilág ténylegesen a "tükre" volt az életnek…

Most ezután visszatérve a tiszta szobához, tehát csak így és ennek tudatában válik érthetővé, hogy miért volt jelentősége a régiek között a tükörnek, és hogy azt miért kellett letakarni, ha valaki elkötözött közülünk az élők sorából.
Érdekes lenne tudni, hogy vajon a héberek, akik – mint láttuk – ezt a szokást szintén megőrizték, ugyanígy magyarázzák-e ennek a tükörnek ezt a misztikus-spirituális szerepét.Ki kell azonban hangsúlyoznom, hogy csakis a "tiszta szobában" lévő tükör volt az, amely – a régiek hite szerint – a túlvilágba vezetett, bár akkoriban, abban a "régi világban" nem is volt olyan sok tükör a háztartásban.
Ifjúkori, nyári, falusi vakációim alkalmával – az 50-es évek végén, valamint a 60-as évek elején – jól megfigyelhettem, hogy a "tiszta szobai" tükrön kívül, csak a nyári konyhában láttam a falra akasztva még egy jóval kisebb (kb. 30×20 cm-es) tükröt, amely alatt a "hokedlin" egy lavór és benne víz állt. Ebben mostak kezet a földről hazaérkező családtagok… Ennek a tükörnek tehát mosdási, tisztálkodási és fésülködési szerepe volt.
Így tehát a föntiekben, a tükörről írt gondolataim gyökerei, csakis a "tiszta szoba" tükrére vezethetők vissza, amelynek – mint látható – más volt a funkciója.
Vagyis ezek "a tükrök közlekedési lehetőséget biztosítanak a holt lelkeknek a túlvilág és az élők világa közt." írta a cikkében az említett Keczánné Macskó Piroska.

Hogy is mondta ezzel kapcsolatban nagymamám?
"Azért kell letakarni fiacskám, hogy a megholtnak, mikor visszanéz a tükrön át ebbe a világba, ne fájduljon meg a szíve a visszavágyódástól!"

Hát igen!
Ez a tükör valamilyen misztikumot, és egy kicsit varázslatos vissza-és rálátást is jelentett régen – és egy kicsit talán még ma is –, különösen a lányoknál.
Mert ők mindezek mellett még úgy is vélték, hogy ezzel a tükörrel képesek egyenesen még a jövőjükbe is betekinteni…
És kit nem érdekelne ez (még ma is)?

Ezért alakult ki az angol nyelvterületen a "mirror" tükör jelentésű szóból, a "mirage", vagyis káprázat és ábrándkép jelentés.

Tehát mint mondottam ezek a leányok be kívántak látni a jövőjükbe azáltal, hogy "belestek" egy másik világba. A tükör tehát tudat alatt, egy ablak volt a számukra, egy nyílás…

Erről a nyílásról tudni kell, hogy népünk ősi kőépületeinek és (vándorlásuk idején) a sátraiknak HUPOL formájú – vagyis KUPOLa alakú – mennyezete volt, tetején pedig egy nyílással.
Ezt nevezték így együttesen HUPOLÓGnak.
Tehát ennek a nyílásnak ÓG volt a neve, vagyis ez volt a hupolnak az óg-ja.

Ez a szó, akármilyen furcsán is cseng a fülünknek, mégis egy ősi magyar szógyök és még ma is él a nyelvünkben. Jelentése pedig egy nyílás, amin át és amin keresztül valami történik.

Példaként felhozhatom az OG szóból kialakult OKád szavunkat, a két torokhang, a G és K átmenetével... Hiszen itt is valamilyen nyíláson át jön ki valami (például: tüzet okád, vagy a csatorna nyílása: vizet okád).
De ilyen az OKÍT (= OGít) szavunk is, mert itt is betöltődik valami, pontosabban betölti valaki a tudást a másik fejébe. (Nyilván a szemén és a fülén át, tehát így szintén valamilyen nyíláson keresztül). Vagyis ez a személy OKÍT.
Ugyanígy értelmezhetjük az "OG-os" szó létrejöttét is, mert az OK-os ember a (később leírásra kerülő) ún. "égi OG"-on keresztül kapja a fel- vagy megvilágosítását, és így válik "OG-ossá", vagyis OKossá.Tehát az OG az egy nyílás, amin keresztül fentről a fény (vagy az információ) érkezik valahová, a mi esetünkben a terem, vagy a sátor belsejébe...

Gondoljunk csak a római Pantheon, vagy az iráni Iszfahánban álló Hasht Behesht kupoláján látható nyílásra, az OKUL-usra.

Fent a római Pantheon kupolanyílása (oculusa), alatta az iszfaháni Hasht Behesht kupolanyílása

Ennek szerepéről mind a mai napig vitatkoznak a hozzá (nem) értő tudósok, és ezt a latin SZEM (oculus) szóra vezetik vissza, mondván az Isten szeme itt lát be az épületbe (?).
A nyílás ÓG neve és az ÉG szó közötti hasonlat szembetűnő, ami ismét ősi nyelvünk szóteremtő ösztönére mutat, hiszen a bentről szemlélő számára, valóban az ÉG jelent meg ebben a nyílásban.
Ezen a LuK-on, tehát az Og-LoK-on keresztül – amelyből később az AbLaK szavunk is kialakult (és amelyet lám, mégsem a szlávból vettünk át, mint pedig ezt nekünk tanítják!) – tudtak az egykori táltos papok (vagy a mindenkori családfő) az Ég urával a Napistennel kapcsolatot felvenni, vagyis ezen át imádkozni.Az emberiség eredendő hite szerint, azonban ugyanígy a mennybolt közepén is van egy lyuk – a mi ősnyelvünkön egy ÓG – amelyen át a Napisten atyja, az Égisten (az egykori legfőbb isten) tekint le a földre.

Érdekességként kell itt megemlíteni, hogy ezt az ÉGistent, ezt a leghatalmasabb Égi Urat, a későbbiek folyamán, úgy Mezopotámiában, mint Egyiptomban Napistenként tisztelték (innen származik NIPPAR városának is a neve, amely NIP-VÁR illetve a NAPÚR városa volt), és ezt a Napurat SZEM-nek hívták.
Tehát, mint észrevehető, itt már az eredeti, ősi hit egy bizonyos romlását láthatjuk, hiszen korábban ez a "mindent-látó" isten – mint az előző mondatból is kitűnik – valójában a Napistennek az atyja, vagyis az Égisten, az Ék-Úr volt.Ezt a szerepet azonban – az ókori Keleten – lassan átvette a fiú, és így ő vált a mindent látó, SZEM-úrrá.Ez a fiúi szerepkörváltás, éppen így megtalálható a görög mitológiában is.
Mert itt ezekben is, jól látható, hogy az istenek atyjának, Zeusznak – aki a villámait az égből szórta a földre – a fia Apolló (vagyis tehát az ÉG ISTENének a fia), majd később, pont úgy, mint Mezopotámiában, szintén átveszi atyjának a Nappal kapcsolatos szerepkörét.
Igaz, ezt a szerepét – sokan csak úgy értelmezik –, hogy ezt valójában csupán megosztja lány-ikertestvérével Artemisszel.
Ez azonban tévedés…!
Mert bár Artemisz ezáltal valóban megkapja az "éjszaka királynője" szerepet, de szimbóluma a Hold lesz és nem pedig a Nap!
Így – mint ezt korábban már Magyar Adorján is észrevette – Apolló valójában Orpheusszal osztja meg ezt az apjától kapott szerepet. Vagyis Orpheusz megkapja az alvilági Nap – a napnyugta és napkelte közötti időszak, vagyis az általunk nem látható (a föld alá lebukott) Nap – szerepét, míg Apolló megtartja a nappali Nap, vagyis a napkelte és napnyugta közötti Nap szerepét, amely az égen jól látható.
És ettől kezdve valóban Apolló lesz az, aki a fényes Nap-kocsiján, mint egy fogaton, nap-nap után átvágtat felettünk az égbolton.Ugyanígy és ugyanilyen Isten-szerep jutott a keresztény hitünk istenfiújának, Jézusnak is; Hiszen ő is az Égistennek, vagyis a mindenható Atyaistennek volt a fia.
Ugyanakkor azonban, ebben a fiúi szerepben, az Atyával mégis egylényegűvé vált…, de végül, ugyanígy ő is megkapta a fény, a világosság szerepkörét.
"Én vagyok a világ világossága" mondja a János evangéliumában (Jn 8:12)
"Aki követ engem, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága".
Itt, Jézus utóbbi kijelentése alapján ebből a "világosság" szóból egyértelműen a Napra, és így Jézus fényt hozó és "fény-fiúi" szerepére asszociálhatunk!Tehát – mint a fenti példák is mutatják – egyáltalán nem tekinthetjük szokatlannak, hogy már jóval mindezek előtt, az ősi Mezopotámiában is megkapta a mindenható Ég-isten szerepét a fia, a Napisten; és vált ezáltal azzá
a SZEM-istenné, aki mindent észlelt és megfigyelt.Tehát ő volt Szemes (Szamas=Samas) isten, aki a földi megfigyelő nézőpontjából, az égbolton (vagyis a magasságos ÉG-isten birodalmán) valóban nap-nap után áthaladt, és így ezen vándorlása során, onnan valóban mindent látni is tudott.

Érdemes ugyanakkor azt is figyelembe vennünk, hogy maga a SZEM szó jelentése, végül is nem más, mint egy AbLaK.
Hiszen a SZEM-ünkkel, mint egy ABLAK-on át "nézünk ki a fejünkből", vagyis ez egy Óg-LuK, az ÓG, ősi szavunk értelme alapján.És lám a szlávok, többek között ezt is átvették, és beépítették a saját nyelvükbe. Ezen természetesen most nem kell meglepődnünk, hiszen a mi – és ma magyarnak nevezett – archaikus nyelvünk, egyike az utolsó még ma is élő ókori nyelveknek, amelyből a környező népek szavakat vettek át. Tehát ugyanígy tettek a szlávok is, ahol a mi OG szavunk, ott náluk "OKo" -ként, "szem" jelentésűvé vált.A latinok pedig nemcsak az OG, hanem az egész OgLuK szavunkat átvették. Mégpedig úgy, hogy a magyar LUK szó náluk fordítva, mint KUL került átvételre, és így lett az OgLuC-ból "Og Cul", abból pedig "OCULus", ami latinul szemet jelent!De ugyanígy a német is ebből az ősi magyar OG szóból vette át az AuG(en) szavát, amely náluk is SZEM jelentésű… Ugyanis, a német tájszólás OUG szava, amely AUGe, vagyis magyarul szem jelentésű, így tehát itt, ismét felfedezhetjük az egykori átvételt (AUGe=OUG=OG)…Azt, hogy mindez kétségtelenül igaz, bizonyítja a példaként már felhozott római Pantheon kupolanyílása, és annak megnevezése.
Ennek a görög neve bár Opaion, ami ugyan "füstnyílást jelent", de ezt latinul már OCULUS-nak nevezik. Ami pedig, mint láttuk, "szem" jelentésű, ugyanúgy mint olaszul is, ahol ezt OCULO-nak (vagyis szintén szemnek) ejtik.Hogy a görögök ezt a nyílást a kupola tetején, miért Opaion-nak nevezték, azt e szónak az eredeti jelentése magyarázza.
Mielőtt erre azonban kitérnék, ehhez rögtön hozzá kell tennem, hogy az indoeurópai görögök, mint annyi más esetben is, a névadásukkal itt is félreértették az átvett kifejezést, illetve – mint ahogy ezt rögtön látni fogjuk – átértelmezték e nyílás szerepét.
Azonban nem lennénk kellően objektívek, ha nem szólnánk ennek okáról. Ugyanis, meggyőződésem szerint a mai indoeurópainak nevezett népek, egykor még a sumérok által fémjelzett mezopotámiai civilizáció korában – vagy még jóval előtte, a praesumer, vagyis az "özönvíz előtti" időkben – okkal vagy ok nélkül, de kiszorultak az akkori kultúrát hordozó, és mindaddig egy nyelvet beszélő népek közösségéből. Így ezután olyan körülmények között kellett élniük, amely messze elmaradt attól a színvonaltól, melyet elhagyni kényszerültek, vagy amely kivetette őket.
A régen megismert szavaik egy részét ugyan magukkal vitték, de ezeknek az agglutináló (ragozó) grammatikáját, évszázadok alatt, lépésről-lépésre átalakították. Majd végül, egy olyan flektáló és leegyszerűsített – ma így hívnánk – pidgin nyelvet alakítottak ki maguknak, amely ugyan számukra jól bevált az egymás közötti egyszerű kommunikációra, de emiatt egyre jobban és jobban, el is szakadtak az átadó nép eredeti nyelvétől.
Ez a zavaros "nyelvhalmaz" lett később, a mai flektáló indoeurópai nyelveknek az alapja… és ez differenciálódott később, a ma Európában beszélt különböző indogermán nyelvekké!
Ugyanígy azonban életkörülményeik is megváltoztak.
Nem laktak többet számításokkal és építészeti tudással megtervezett városokban, hanem rendezetlen és esetleges "lakókörzetekben". Tehát ezután a kényelmes, kőből (vagy szárított téglából) épített házak helyett – amelyeket, annak előtte, csatornázott utcák választottak el egymástól – földbe vájt lakhelyekben éltek.
Ennek megnevezésére azonban felhasználták a magukkal vitt ősi nyelvünk "luk", "lok" és "lak" változatát.Ezek a "luk" és "lak" szavak a mai napig is élnek még a nyelvünkben. Ellenben az ősi "lok" szavunk látszólag elfelejtődött.
De csak látszólag!
Ugyanis a LOK szó a magyar nyelvben pl. két völgy közötti mélyedést, völgyecskét jelent, vagy egy gödrös hely neve, mint ezt például a LÖK vagy LÖKösháza vagy az egykori észak-magyarországi LUKÓ (Bártfai járás) nevű helységeink nevei mutatják. Ezen kívül megtaláljuk ezt több mélyen fekvő (tehát "lukban" lévő) falvak neveiben is: pl. Kis- és Nagylok Somogy megyében, vagy az erdélyi Gyimeslok, Felsőlok (Csángóföldön) stb.Később ez a LOK szavunk, e rólunk levált népeknél, LOCH-há alakult át, amelyet ebben a formában a németek még ma is használnak "lyuk" értelemben, vagy amelyet megtalálunk Angliában, például a skót felföld Loch Ness nevű helységnevében.
Ezzel szemben a "lak" szó, az mára már kikopott a német nyelvből, míg azonban az angol ezt máig is használja a "LOKation" szóban, amely LAKhely és hely jelentésű. Tehát látható, hogy a LUK és LAK szavak – gyakorlatilag egymást fedő jelentéssel – megmaradtak az indogermán nyelvekben.E fölé a földbe vájt LUK (lak) fölé pedig egy fedelet, erre pedig egy keskeny nyílást készítettek, és ezen közlekedtek egy létrával ki- és befelé.
Rendkívül érdekes és jól szemléltető ezzel kapcsolatban Magyar Adorján "Ősműveltség" c. könyve 41. oldaláról kifényképezett két ábra.

A későbbi évszázadokban, amikor ezek az indogermán ősök már elhagyták ezt a "LOCH-LAK"-ot, és a felszínen sátrakat építettek; olyanokat, mint a mai sztyeppei jurták, akkor ennek a felső LUK-nak, vagyis az OG-nak, a szerepe megváltozott. Ugyanis, ekkor már – értelemszerűen – a sátor ajtaján közlekedtek ki és be, viszont a sátor közepére rakott tűz füstje, ezen a felső nyíláson hagyta el a sátor belsejét. 

Ez a nyílás volt a tehát füst KIMEN-ője.Így, ezzel válik érthetővé, hogy ezeknek az indogermán népeknek az egyik legragyogóbb, későbbi leszármazottja, a görög nép, ezt a nyílást OPAION-nak nevezte, ami "füstnyílást" jelent.

Tehát ezen ment ki a füst a helységből, amely így értelmet ad az ősnyelvünkből átvett másik szavuknak is, a KAMIN szónak, amelyet a németek máig is használnak. Vagyis: der Kamin = kandalló, kályhakürtő. (tehát ez a tűztér, ahonnan a füst eltávozik). Ugyanakkor, a mi általunk kéménynek nevezett (és épített) füstelvezetőre viszont der Schornstein kifejezést használják, amelyben a "Stein" szórész mutatja, hogy ez kőből épült, és hogy ez már a saját szóalkotásuk, tehát nem az ősi idők átvétele.
Így tehát érthető, hogy a németnek ezt a Kamin kifejezését, a mi KIMÉN szavunkból eredeztethetjük, mert nyelvünk értelmezése szerint, ezen keresztül valóban KIMÉN a füst a LAK-ból.
Míg nálunk a KÉMÉNY, a mi ősi KIMÉN szavunk – egyszerre hordozva a "kemény" és "kémény" értelmeket –, így ennek a magyar jelentése "a tűztér füstjének elvezetésére szolgáló, kemény anyagból (kő vagy vascső) épített elvezető tárgy".Itt azonban nem állhatom meg, hogy ezzel kapcsolatban valamit még ne tegyek hozzá!
Ugyanis mivel ezen a nyíláson, ezen a LUK-on át ebbe a földbe vájt viskóba (és sátorba) nemcsak ki, hanem be is lehetett nézni, ezért a "nézni, pillantani" szó az angolban még ma is a "look" szóval (kiejtése LUK) van kifejezve!

Tehát a fentiek értelmében azt hiszem így most már érthető, hogy a Pantheon tetőnyílásának görög megnevezésénél, miért ezzel az OPAION – vagyis füstnyílást jelentő – szóval találkozunk.

Mint láttuk azonban a rómaiak, akiknek kultúráját és prehisztorikáját nagyban meghatározták a magyar-rokon etruszkok, már helyesen vették át nyelvükbe – ezektől a "pannon"-etruszk elődöktől – a nyílás, fentebb említett SZEM (oculus) latin értelmezését és megnevezését.
A németek pedig – annak ellenére, hogy ma már általánosan elfogadottak a pater-Vater, mater-Mutter, pisc(es)-Fisch stb. latin-német szóátvételek –, ezt az Auge szót, amelynek népies kiejtése OOG(e), mégsem a latinból vették át, hanem – mint már említettem – sziklaszilárd meggyőződésem szerint, a mi Kárpát-medencei ősnyelvünk OG szavából; éspedig azonos jelentéssel (OG= szem = Auge)!Mindettől függetlenül, mindehhez nem mellékes hozzátenni, hogy – a korunkat jellemző egyoldalú indogermán véleményterror miatt – ugyanakkor e felsorolt népek egyike sem tudja, hogy valójában honnan is erednek ezek a szavaik, azt pedig még inkább nem, hogy ezeknek mi az eredeti jelentésmagyarázata.

Ha most visszatérünk az egykori templomaink és lakóépületeink mennyezetét jelentő "HupolAg" (vagy HupolOg) ősi magyar szavunkra, akkor mint már erről szó volt, láthatjuk, hogy ez valójában a HUPOL-nak az OG-ját jelenti.Mindeddig, a fentiekben csak az OG szóval foglalkoztunk.
Most nézzük meg ezt – az először talán megint ismeretlennek tűnő – HUPOL szavunkat!
Pedig, be kell látnunk, hogy ez is egy ősi szava a magyar nyelvnek, mert szógyökére számtalan példát találunk nyelvünkben. Ilyenek például a:
HUPOLYAG (a test csípés vagy marás utáni felhólyagosodása), ld. Czuczor-Fogarasi szótárát),
HUPA (kidudorodás, hepe-hupa), ld.Cz-F. szótárát,
KÚP, (K=H, torokhang-átmenet)
KUPak,
KOBak,
KOPonya, sőt még a
HÓLyag szó is, mert ha ennek a finn változatát figyeljük meg (amely finn nyelv egykor a mi ősi nyelvünkből vált le), ott még a "hólyagot" a KUPLa szóval fejezik ki.Tehát mindegyik kifejezés egy félköríves domború valamit, a mi esetünkben például egy ilyen formájú mennyezetet jelent.
Így érthető, hogy ezt a HUPOL ősszavunkat még ma is használják az egész világon KUPOLa alakban; természetesen azt gondolván, hogy ez egy eredeti latin szó, és ezt onnan vették át…
Mi azonban most láthattuk, hogy mi az igazság.Ennek a HupolOg-nak a tetején a nyílás kerek – mint gyakran a népünk "tiszta szobáiban" látható tükrök is –, mert ezen a kerek Napisten tekint be a lakba, vagy templomba.(lásd a Pantheont!)
De ugyanígy volt ez népünknél is, mikor még a vándorlásuk idején sátrakban laktak és állataik legeltetése miatt gyakran költöztek a keleti pusztaságok egyik helyéről a másikra...
Ekkor voltak a nemzetségnek vagy a törzsnek olyan központi helyei, amelyeknek a neve – a szokásosnál nagyobb méretük miatt – SZÁLA volt (ld. Arcanum/ A magyar nyelv értelmező szótára).
Ebben egy igen magas, SZÁLegyenes, SZÁL-fa tartotta a sátor tetejét, a TEREM BÚRÁJÁT, amely a nevét a szabad pusztaságot befedő ÉG-ről, a TEREMtő BÚRÁjáról kapta.Mivel ez a SZÁLA a szokásosnál nagyobb méretű helység volt, ezért innen vették át az indogermán népek a maguk SAAL (ejtsd: szál) kifejezését, amely a mai napig is TERMET jelent náluk.
Ez a SZÁLA adott időnként SZÁLLÁST a nemzetség kicsije és nagyja számára, hogy ott a nemzetség vezetői és mágus papjai – a táltosok – jelenlétében, megbeszéljék az őket érintő, fontos történéseket és kérdéseket.
Fent, e szála TEREBURÁjának közepén pedig – mint már olvashattuk – egy nyílás volt…
Ezen keresztül – ezen a lyukon át – déltájban, fentről a Nap képe vetült, arra a kerek "TŰZ-KÖRre", vagyis egy TÜKÖRre, amelyet lent a szála közepén állítottak fel.
Az ekkor, ide belepő felé, ez vetítette ezzel a Napisten képmását.
Vagyis ezzel a tűz-szerű, vakító látszattal igyekeztek azt a szimbolikus illúziót kelteni, hogy itt, ebben a SZÁLÁ-ban ekkor, maga a Napisten tartózkodik…

E fénylő tükör mögött álló táltos, a (mágus-) pap pedig – akit szoros SZÁL-ak fűztek a közösség tagjaihoz –, ezután ráolvasta erre a belepőre, és a fénytől most elvakított személyre, a bűneit. Azokat a vétkeket, amelytől a viselője szabadulni kívánt, de esetleg azokat is, amelyeket ez a táltos-pap – a közösség nevében – szintén a fejére olvasott, így kívánva őt ezektől megszabadítani.
Ez a fénylő tükör – a maga káprázatos fényességével – ezalatt, észrevétlenül átvette a lelkiismeret szerepét, mert miközben ezen a nyíláson (ezen az OG-on) besugárzó Nap lassan elhaladt az épület felett, ez a TÜKÖR (ez a "tűz-kör"), a maga kerekségével és tükröződésével, ugyanígy lassan elhalványult és kivehetővé vált.
És ekkortól, ez a tükör előtt álló – megtisztulásra vágyó – személy, e vakító fényesség helyett, mostantól már egyre inkább maga-magát tudta felfedezni a tükörben… Tehát, most már képes volt oda betekinteni. Oda, ahol az előbb még a Napisten székelt, a maga vakító tisztaságával.
Vagyis így a személy, ezután már ugyanebben a tükörben, a saját képmását láthatta meg, a maga tisztaságában, éspedig úgy, ahogy mindenki szeretné magát látni, még ma is…

Vagyis bűntől megtisztulva és megújulva.Így vált ez a tükör a lelkiismeret tárgyává és megszemélyesítőjévé.

Egy ehhez hasonló tükröt volt szerencsém még a 60-as években Bánátban, Majlátfalván, anyai dédanyámnál, a több mint 90 éves, öreg "Szülénél" látni… De itt, ez már nem kerek volt, hanem szögletes és egy elnyűtt imádságos könyv belső fedelét borította… Ennek a "tükrös imádságos" -nak a külső borítóját pedig csillogó üveg és tükör töredékek díszítették, amely – a felületes szemlélő számára – csupán a könyv látszólagos értékét kívánhatta emelni.
Valójában azonban – az előbbieket figyelembe véve – ezen csillogó üvegtöredékek a rátekintő arcát a maga rendetlen összevisszaságában tükrözték csak vissza, míg aztán az imádságos könyv kinyitása után, az imák elmondása közben, a könyv belső borítóján lévő ép tükör, már a maga rendezettségében adta vissza ennek az imádkozó személynek az arcmását, vagyis saját lelkének a tükörképét. Ez volt a lelki-tükör… Ezzel bizonyítva az imádság és a spiritualitás léleképítő szerepét…
Mint láthattuk, a tükörnek tehát igen összetett szerepe volt a magyar néplélekben; a jövőbe, a másvilágba és a személyes lelkiismeretünkbe való bepillantás révén.Ha azonban – őseink hite alapján – ebben a tükörben a LELKIismeretünket is megpillanthattuk, akkor, bizonyos esetekben, a saját lelkünk mellett, MÁS LELKEKET is megláthattunk. Vagyis azokat a lelkeket is, amelyek eltávoztak tőlünk a túlvilágba.
Így válik a számunkra érthetővé, hogy ez a tükör tehát, a maga káprázatával, néha a túlvilág ablakává is átváltozhat, amelyet, hogy a halottunk lélek útját ne zavarjuk – mint ezen írás elején említettem – diszkréten letakarunk, és ősi hitünk szerint tíz napig nem használunk.Tehát a tükör itt már a spiritualitásból átvisz bennünket a misztika világába, miközben így, annak megnyilvánulási eszközévé is válik.
Ezért érthető, hogy ennek összetörése – a magyar néphit szerint – nemcsak a túlvilággal és a lelkiismeretünk ellenőrzésével, hanem egyben a jövővel és így a jövő "meglesésével" is megszakítja a kapcsolatunkat.

Ez még inkább kihangsúlyozódik, ha ez a tükör egy eladófélben lévő leányzó kezében törik össze… Mert ezzel, abban a pillanatban nemcsak a jövő meglesésének a lehetőségei – és az így kialakult ábrándképek tűnnek el a számára –, hanem ez, őseink hiedelme alapján, egyben azt is jelenti, hogy hét évig nem fog férjhez menni.

És lám, itt ezzel az utolsó tulajdonságával – átvezet bennünket ez a tükör, ez az ősi spirituális eszköz, a misztika világa után, most már a hiedelmek világába.

Tehát, mint azt láthattuk, a modern ember létét, még most a 21. században is, egy különös és megmagyarázhatatlan ambivalencia köti a tükörhöz.
Mert miközben az iskolában kiművelt tudatunk, már az új világ tudományos eredményeiből táplálkozik, és tisztában van a tükör mai modern szerepével a tudományban, valamint a kutatásban is, mégis ha otthon a háztartásban akár egy füzetnagyságú tükör is törik el, megrettenve gondolunk a következményekre…
Mert miközben valóban ismerjük a tükör fizikai tulajdonságait, vagyis ismerjük a tükröződés jól megtanult 1/f=1/k+1/t képletét és képes vagyunk magunkban realizálni a palomári obszervatórium öt méter átmérőjű, vagy a La Palma szigetén levő csillagvizsgáló 10,4 méter átmérőjű hatalmas tükrei által – a több millió fényév távolából – hozzánk közvetített csillagok képeit, mégis a fénynek az a csodálatos játéka elbűvöl bennünket.
Mert e tükörbe pillantás eredményeként, számunkra egy szinte végtelennek tűnő, háromdimenziós tér nyílik meg a semmiben..., a semmiből. Ez pedig elgondolkoztat bennünket…!
És ekkor, ha ez a tükör, hirtelen összetörik, ezzel megszüntetve azt a világot, ahová eddig lehetőségünk volt betekinteni, akkor ez – a legtöbbünk számára még ma is – az eljövendő szerencsétlenség forrását jelenti...És ezzel észrevétlenül visszazuhanunk ősapáink hiedelemvilágába!
Abba a hiedelemvilágba, amelynek részletei – ugyanúgy, mint a tükörről eddig leírtak – mára már nem mások, mint a több ezer évre visszamenő, kultúrtörténeti és néplélektani örökségünk, elsorvadt és végtelenül leegyszerűsödött maradványai.

(TTG)