Dr. T. Túri Gábor: A magyar nyelv rokonsága és nyelvi kapcsolatai

                           Alcím:
                 Válasz egy sértően bántó kijelentésre

A magyarokra, vándorlásaik közben,
úgy ragadtak a szavak,
mint kutya szőribe a bogáncs.

("Jóakaratú" mondás a XIX századból)

A fenti kijelentésen felhorkanva (és egyben fel is buzdúlva), keresgélni kezdten az otthoni könyveim között, és így,  hosszú évek után, ismét a kezembe került Götz László kétkötetes műve, a "Keleten kél a Nap" (Budapest, 1994.), amelynek nemcsak a történelmi, hanem a nyelvészeti része is érdekfeszítő, mert ez a magyar szavak rokonságát is elemzi.
Mivel, az ilyen témával foglalkozó, Varga Csabával 2007 és 2012 között (a váratlan elhunytának évéig) viszonylag gyakran találkoztam Budapesten vagy fent a Pilisben, és ilyenkor heves beszélgetések során taglaltuk az őt akkor épp nagyon foglakoztató, magyar-görög szavak egyeztetését, így ez a téma akkor engem is kíváncsivá tett.
Végül aztán megírtam, a 2011-ben megjelent könyvemet, amelynek egyes, vele megtárgyalt nyelvészeti meggondolásait – Varga Csaba előzetes engedélyével – a könyvemben (a "Nyisd fel a szemed és lássál"-ban) fel is használtam.
Így most ebből nem idézek, mert úgy hiszem, hogy ezt, a téma iránt érdeklődők, amúgy is ismerik. Ellenben, a ma kezembe vett Götz László könyv, fölébresztette bennem az igényt, hogy az előbb említett könyvem egyes részeit most itt felhasználva, írjak ismét erről a témáról, talán mások által is használható válaszként, az írásom elején idézett, merészen pimasz kijelentésre..

Így, a most itt következő részben (mivel az összes nem lehetséges, ezért csak) kiragadott példákat mutatok be Götz László előbb említett nyelvészeti meggondolásai (856. old) felhasználásával, amelyet részben A. Deimel "Sumerisches Lexikonjának" segítségével állított össze (egy német szószedet németről való fordítása alapján), majd ezt kiegészítve a magyar és a sumír, illetve részben akkád, valamint etruszk szavakkal. Mindez most bennünket – az előbb említett görög nyelvnél –, tehát egy még távolabbi időbe visz vissza:

Más sumér-etruszk-magyar öszzefüggések és azok értelmezései:

Sumér-magyar szógyüjtemény (a sumér-német szótár alapján)

Ugyanígy nagyon érdekes eredményekre jutottam egy kis, elektromos "zseb-tolmács" készülékkel, amelyet e célból 2007-ben kezdtem használni és amely, a megadott magyar szavakat egyszerre több nyelvre is lefordította.

Ennek segítségével összehasonlítást végeztem a magyar, a mai héber és a török nyelvek között.

Az így kigyűjtött szavakból közlök most itt egy pár kiragadott példát, ezzel bizonyítva, hogy a magyarok elődei Transzkaukázia és az attól délre elterülő területekről kellett, hogy származzanak, mert a nyelvi egyezések ezt beszédesen alátámasztják.

Azonban – amit itt fontosabbnak tartok –, ez ugyanakkor azt is jelentheti, hogy a Kárpát-medencei ősnyelv egy közös és igen ősi tőből alakult ki.

Ugyanis, miután a Cro-Magnoni ősember Kelet-Afrikából elindult észak felé, elérte 50-55 000 évvel ezelőtt már a Fekete-tenger keleti partvidékét és utánaAnatóliát.Majd ennek a népnek a csoportjai, innen40 000 évvel ezelőtt a Balkán félszigeten át észak felé haladva, mintegy 35 000 évvel ezelőtt végül elérték, a Kárpát-medencét is, és ezalatt nyílván ugyanazt a nyelvet beszélték, mint azok a népcsoportok, amelyek egykor erről az "európai vonulatról" leválva, a Fekete-tenger keleti partjánál, onnan akkor velük nem nyugat felé, hanem kelet velé vándoroltak, és ezután a Kaukázustól délre telepedtek le.
Igy tehát a fentiekből logikusan következeik, hogy akkor, abban az időben, ezek a "keletiek" is ugyanazt a nyelvet beszélték, mint a Balkán felé vonuló néprészek...

Ezt az utóbbi feltevést, azért érdemes még külön is mérlegelni, mert így (és csakis így) érthető meg, az előbb itt kiemelt és felsorolt szavak egyezése a mi, mai magyar nyelvünkkel.
Vagyis az, hogy azok a 896-ban – és előtte is –, a keletröl ide, a Kárpát-medencébe érkező (hun, avar, magyar, jász, szabír stb.) néprészeinket, részben azok alkották, akiknek ősei egykor, a felső paleolitikum idején, a Balkán felé vonulóktól, éppen ebbe a keleti irányba vonulva, leváltak.
Így tehát logikus, hogy ezek szavai, valamint a Kárpát-medencében 35 000 éve élő őslakósság nyelve, igen sok szavában, hasonlóságot mutat egymással!!

Ennek szellemében nézzük meg ezeket, az itt bemutatásra kerülő, szóhasonlatokat!

Vagyis lássuk most először, ezeknek a – feltehetően ősi – szavainknak egy részét, összehasonlítva a mai héber és török nyelvvel:

Az, hogy nemcsak a mai, hanem még inkább az óhéber és a magyar szavak között is ugyanilyen egyezések vannak, az megtalálható Katona Istvánnak az 1941-ben írt művében is, az "Óhéber gyökérszavak a magyar nyelvben" (1941. Budapest), aki 500 magyar és óhéber szót gyűjtött össze, amelyek között határozott hasonlóságot fedezett fel.

Azonban, erre már, a XIX. században, Horváth István is felhívta a figyelmet, "a Bibliában hemzsegő magyar szavak" kapcsán.

Ezek közül a példák közül is érdemes egyeseket megemlíteni:

De ez az óhéber-magyar egyezés, még régebben – az előbbit 200 évvel megelőzően – is már feltűnt, amikor is Otrokócsi Fóris Ferenc (1648-1718.) megírta a két kötetes fő művét a magyar történelemről, a következő hosszú címmel:

"Origines Hunggricae, seu liber, quo vers nationis Hungáricae origo et antiquitas, é Veterum monumentis et linguis praecipius (praesipuis), panduntur: Indicatio hunt ad finem fonte tum vulgarium aliquot Vocum Hungáricarum, tum aliorum multorom Nominum, in quibus sunt: Scytha, Hunnus, Hungarus, Magyar, Jász, Athila, Hercules, Ister, Amazon, etc. Opus hactenus desidergtum. Franequerae 1693"

A könyve tartalma azt mutatja, hogy ekkor ő ezzel nemcsak a nyelvi, hanem ugyanakkor a magyar–zsidó rokonság lehetőségét is felvetette.
Ezt az elméletét azóta, a hivatalos akadémiai vélemények alapján, ugyan megdöntöttnek kell tekintenünk, de ezt – a magam véleménye szerint – mégis valamelyest finomítanunk kellene, mint olyan sok minden mást, az utóbbi időben.

Tudniillik, a magyar-zsidó (pontosabban a magyar-judeai) rokonság, az valóban nem áll fenn, de ugyanezt, a
magyar–izraeli rokonságról már nem állíthatjuk ilyen határozottan.

Mert ez, két különböző fogalom.
Erre most itt – mivel ez itt messze elvinne a mostani témánktól –, nem térek ki bővebben, de annyit a jobb érthtőség kedvéért itt megemlítek, hogy a zsidóság három összetevőből ered:
a héber, az izraeli és a judeai néprészből.

A történelmileg közismert Izraelnek, vagyis a "Dávidi királyságnak" 12 törzse volt.
Eből tíz törzs alkotta, az egykor Saul által alapított Izraelt. Ez a Saul a héberek és az izraeliek közös királya volt Jeruzsálemben, még  Dávid zsidó hódítás előtt.

Ezt a 10 törzset hódította meg tehát később Dávid a maga két júdeai törzsével, amelyek valójában nomád, sátorlakó, pásztor-törzsek voltak, szemben a városlakó és kőpalotában lakó Saullal és népével, akik már akkor, ott felépítették az első templomukat is, amelyet majd Dávid fia Salamon fog újjáépítve kibővíteni (és amit a zsidóság ma, "első templomnak" nevez).
Tehát, így alakult ki végül az össz-zsidóság 12 törzséből országuk, a júdeaikal kiegészülve.

Mindez pedig azért érdekes – a jelenlegi írásunk szempontunkból –, mert az említett 10 izraeli törzset fajilag többen turáni összetvőjűnek tartanak, és nyelvüket az agglutináló (ragozó) csoporthoz sorolják – ellentétben a két judeai törzs népével és nyelvével.

Tehát ezért – szerintem –, nem érdemes Otrokócsi említett könyvét mindenestől elutasítani, mert kutatásai valóban forrásértékűek voltak, és így szerzője azóta is a magyar történelemtudomány nagyjai közé tartozik.

Hogy valóban egy kiváló ember volt, azt kalandos élete és politikai viszontagságai is bizonyítják.
Éppen ezért, ezt most itt érdemes röviden összefoglalni, hogy ezzel láthatóvá váljon, elődeink sokszor mekkora áldozatok árán hozták meg kutatási eredményeiket:

"Otrokócsi Fóris Ferenc – olvashatjuk Szinnyei József:  Magyar írók élete és munkái -ban (X. kötet, Budapest 1905, 3-14.) –bölcseleti, theológiai és jogi doktor volt, valamint  akadémiai jogtanár.
Felső iskoIáit Utrechtben végezte, majd 1673-ben hazatért és protestáns lelkész lett. Ezért börtönre, majd nápolyi gályarabságra ítélték.
[Előbb] Lipótváron sáncokat kellett ásnia, súlyos köveket kellett hordania, majd 10 hónapot sínylődött nápolyi gályákon! 1676-ban szabadulása után Oxfordba, majd ismét Utrechtbe megy, de 1679-ben újra itthon van. Idegbetegsége miatt később állásából felfüggesztették, ezért megint külföldre utazik (Oxford, Frankfurt, Bécs, Róma). 1699- től a nagyszombati egyetem jogi tanszékének professzora."

Ez után a kis kultúrtörténeti kitérő után, most nézzük meg együtt, hogy Varga Csaba: "A székely ABC" c. műve alapján, hogyan is néz ki az arámi, az ógörög, a krétai (mykenei), az etruszk, és más, rokon ABC -k betűrendszere, összehasonlítva a 10. sorban található magyar ABC-vel:

Az utolsó sorba még betettük az egyiptomi írás, ún. démotikus-betűit is, amelyek szintén meggyőző hasonlatosságot mutatnak a szkíta-székely-magyar ABC betűivel.

Ez utóbbival kapcsolatban, az érdekesség kedvéért – és hogy erről egy komplettebb képet is kaphassunk – álljanak most itt az eredeti egyiptomi demotikus írásjelek, összehasonlítva a mai székely-magyar írás betűivel:

Az eredmény döbbenetes, különösen, ha meggondoljuk, hány ezer év választja el egymástól ezt az utóbbi két írást!

Itt kell azt is megemlíteni, hogy ezek az ősi magyar rovásbetűk, vagyis a mi ún. geometriai, Linearis A írásrendszerünk, népünk ősi, elidegeníthetetlen kúltúrteljesítménye, amelyet évezredes története során, egészen a mai napokig megtartott.

Erről még a XVII. sz-ban is tudtak a kutatóink, és elsőként, a már említett, Otrokócsi Fóris Ferenc és Komáromi Csipkés György (1628-1678) álltak ki amellett, hogy a székely-magyar rovásírás, az a mi  ősi, kultúrális kincsünk és, hogy szkíta-hun eredetű…

Ugyanígy az erdélyi író, lelkész és erdélyi református püspök, Geleji Katona István (1589-1649) is,  "ős magyar betűknek" mondta, a "Magyar Gramatikatská" -jában (1645).

                                       A Magyar Gramatikatska borítófedele 1645-ből

Sőt, Csipkés György, a Magyarország leírása c. munkájának bevezetésében, még azt is megemlítette, a debreceni református kollégium könyvtáráról írva,  hogy:

"létezik nálunk egy olyan könyv, amely régi magyar betűkkel van teleírva s ezt az ősi írást el tudjuk olvasni, megértjük, és mind a mai napig írni is tudjuk".

Azonban, a XX. század eleje óta, úgy terjedt el, hogy a legutolsó hiteles rovásemlékünk, az ún. Halasi rováspálcákon található, amelyeket 1802-ben készítettek, és jelenleg ezek a kiskunhalasi Thorma János Múzeumban találhatók.
Általános vélemény szerint, ezután már Magyarországon, nem használták ezt az ősi írásunkat.
Ennek eredményeként 1903-ban a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárának vezetése mellett Budapesten, az intézmény hivatalos jegyzőkönyvébe a következő határozatot fogalmazták meg:
"A rovott betűs szövegírás, közönségesen rovásírás, a magyar nép között nem él."

Ennek ellenére, szorgosabb keresgélések mellett, minden bizonnyal lehetne még találni, ha nem is pálcára rovottakat, hanem – és ez még érdekesebb – tintával papirra írtakat.
Ilyen például, a németországi barátomtól tavaly kapott egyik meglepő hír, aki a magyarországi sváb rokonainak a letelepedése után kutatgatva, érdekes leletre bukkant.
Ugyanis, eközben, találkozott a tolna-megyei Pálfa község 1737 és 1786. közötti keresztelési és halotti templomi okmányaiban, több – a latin betűs bejegyzések között található – székely "rovással" írt adatot is. (Tehát nem pálcára rótt, hanem papírra írott betűkkel.)

Ennek egy példányát el is küldte nekem:

Tolna-megyei keresztelési és halotti okmánybejegyzések a 1756- ból, a sorok között rovás betűkkel, amelyek a fénykép közepénél láthatók

A magyar (illetve székely-magyar) ősi írásunk eredetéről több elmélet született, de ezek közül csak kettő az, amivel megegyezik az én véleményem is.

Az egyik ilyen, az ótürk eredeztetés elmélete.
E szerint, a székely írás az alfabetikus írások közé tartozik, és elvont őse a föníciai ábécé. A magyarsághoz hosszú vándorút során jutott el:
először az arámiak (arameusok) vették át a föníciaiaktól, és így alakult ki az arámi ábécé; tőlük a szíriaiak (szír ábécé) vették át; majd utána a szogdok (szogd ábécé); és végül a különféle török népek (ó-türk írásként)

A másik elmélet az  (amely az én felfogásomhoz, talán még közelebb van), amiről Mészáros Gyula 1938-ban írt a "Kelet-Európa néptörténete II. Chattiak és skythák" (in Acta Litterarum I. füzet, M. Kir. Ferenc József-Tudományegyetem 1938. Szeged. S. 1-62. old.) című írásában.
Ennek alapján,  a Kr. e. 3000. táján virágzó anatóliai hattik lehettek a szkíták ősei.
Ezt a nyelvészeti alapokra helyezett feltevést – pontosabban megfogalmazva a hattik és a szkíták közötti kapcsolatot – a székely rovásírás párhuzamainak sora támasztja alá.

Hasonló vonásokat találunk még egy másik anatóliai nyelvet beszélő népnek, a luviknak az ún. luvi írásnak nevezett írásrendszerében, valamint a vele rokon urartui hieroglif írásban, továbbá a szkíta és a hun jelek között.
A most itt megemlített – és agglutinaló nyelvet beszélő – népek jelrendszereiben, a székely írásjeleknek 20 párhuzama ismerhető fel.

Az előbbivel kapcsolatban azonban, azt is  feltétlenül észre kell vennünk, és erre érdemes odafigyelni, hogy az indogermán kutatók, milyen módszerekkel igyekszenek, a legújabb időkben – hattikat követő hettiták nyelvéhez hasonlóan – ma már a luvi nyelvet is indogermánnak feltüntetni.
Vagyis ezeket is "indogermanizálni". 
Mert ez, úgy látszik egy "trend", mivel ugyanezt tették a szkítákkal,  és amit megpróbálnak mostanában a hunokkal is.

Ez utóbbi cáfolatára, most kicsit bövebben kell itt kitérnem, hogy ezzel bemutassam a mai indoeurópai (indogermán) tudomány módszertanát…

Tehát a HETTI-TA jelentése a "Hetes közösség", a "Hetek társulása",
vagyis a magyar nyelv TA gyökszava alapján "Hetek-tája (vidéke, tartománya)".

Ebből pedig az a következtetés vonható le, hogy népmeséinknek, vagyis a magyarok kollektív népemlékezetének (!) a "Hetedhét országa", nem jelent mást, mint ennek a Hettita Birodalomnak, vagyis Hétországnak, a hetedik tartományát. Így, az ismert mesekezdésünk, a "hetedhét országon is túl" pedig, ezen Hétország hetedik tartományán túli területet jelenti.

Erről a "Hétországról", az Ószövetségben is olvashatunk (például Mózes Ter 1:23-ban).
Ezt az országot a német, Luther-féle bibliafordítás "Hethita" néven említi. Ugyanakkor a magyar Károli-féle bibliafordítás két t-vel írva, "hitteus" alakban említi e nép nevét, amiből pedig nem nehéz kiolvasni a "hettes" -t, vagyis a "hetes" értelmet.

Mindez annál is érdekesebb, mert itt a számoknak bizonyíthatóan jelentősége van. Tudniillik a Hettita Birodalom, a mai Törökország keleti felében, az egykori Halus (magyarul Halas!) folyó mentén – mai neve Kizilirmak –, jóval az időszámításunk előtti 3. évezred előtt alakult ki, mint ország.
Ennek az országnak pedig, először Hatti (tehát a Hat-ta vagyis a Hat-tája, vidéke) volt a neve. Amely név egyértelműen utal a magyar "hatos" számra.
A "-TA" végződés pedig, mindig területet jelöl a magyar nyelvben! Például Szalonta, Százhalombatta, Tata, Margitta (az egykori Bihar v. m.), Bata (Baranya m.), Inta (Vas m.), Zenta (Vajdaság) stb.
Ugyanis, ez a TA, tulajdonképpen egy Kárpát-medencei gyökszavunk, amely magában is, területet jelöl. Így, ebből más – és szintén területre utaló – szavakat is levezethetünk, mint például a TAnya, TÁj, TAlaj, TArtomány stb.

Ez a Hatti birodalom aztán később megnagyobbodott és Hetti-ta néven lett ismert. Mely utóbbi, mint láttuk, már a "hetes" számra utal. Tehát az ország akkori megnagyobbodását, vagyis a hat tartományról, a hétre való növekedését, így a magyar nyelv alapján, rögtön megérthetjük.
Egyébként ezekről a hattikról, a mai hivatalos (indoeurópai) történettudomány csak annyit mond (illetve csak annyit akar elmondani!), hogy ez, egy nem-indoeurópai nép volt (minden bővebb információt nélkülözve), majd utána még ezt azzal is kiegészíti, hogy az eredetéről nem sokat tudnak.
Ezt követően azonban, rögtön és jól kihangsúlyozva – a legfontosabb információ látszatát keltve – hozzáteszik, hogy ezt a népet egy általuk indoeurópainak (vagy más szóval indogermánnak) nevezett nép, a 3. évezred végén, vagy a 2. évezred elején leigázta.
Vagyis ez a hivatalos – indoeurópai túlsúlyú – történettudomány, a késői hettitákat így indogermánnak tartja!

Mindezzel azonban, igencsak csínján kell bánnunk, mert ezeket a megállapításokat egykoron indogermán, főleg német kutatók tették, holott mások, mint például az izraeli származású J. Wellhausen is megemlítik, hogy a későbbi időszakban, különbség volt a déli és az északi "hettiták" között.
Vagyis idézve:
"… fentebb északon, ahol az ő igazi hazájuk volt, ők [a hettiták] megőrizték az egyedi sajátosságukat." ( J. Wellhausen: Israelitische und jüdische Geschichte, 1907., 1. fejezet, 7. oldal: "…weiter in Norden, wo ihre wahre Heimat war, bewahrten sie ihre Eigenart."
Ami – más szóval – nem jelent mást, mint hogy megőrizték azokat a múltbeli, egyedi tulajdonságaikat, amik értelemszerűen a régi hatti (tehát nem-indogermán) sajátosságok voltak.

Sőt, hogy mennyire nem lezárt ez a téma, azt jól bizonyítja, hogy még az indogermán kutatóknak sem mindegyike osztja ezt a nézetet.
Ezt jól példázza W. Schmidt "Die Herkunft der Indogerman und ihr erstes Auftreten in Europa" (Az indogermánok eredete és első megjelenésük Európában) c. tanulmányának az a részlete, ahol C.C. Uhlenbeckre és E. Forrerre hivatkozva megjegyzi, hogy a Kr.e. 2. évezred közepén a Kisázsiában megjelenő hettita és luvi nyelvek, még csak az indogermanizálódás felé haladó nyelvi fejlődés korai fokozatai. Vagyis még nem tarthatók valóságos indogermán nyelveknek.
Ez annyit jelent – mint ahogy ezt, Götz László is megjegyzi a "Keleten kél a Nap" c. kötetében –, hogy ezek a kutatók W. Schmidttel közösen
"egyértelműen a Kr.e. 2. évezredre teszik az indogermán nyelvek kialakulásának
kezdeteit." (II. kötet 552. old. Püski Budapest 1994. ISBN 963 8256 30 3)

Mindebből jól látható, hogy az indogermán kutatók részéről, mekkora túlzott és lehengerlő magabiztosság kell ahhoz, hogy a Kr.e. 17. században megalakult, tehát jó 200 évvel, egyáltalán az indogermán nyelv, lehetségesnek mondott kialakulásának kezdete előtt, a Hettita Birodalom nyelvét, már ekkor indogermánnak tartsák, és népét így egyszerűen az indogermán népek csoportjába sorolják.
Mindezek ellenére, mégis ez maradt meg az indogermán kutatók véleményének, és vált így a mainstream állásponttá is, az ellenvélemények nagy száma dacára. Ehhez az alapot – úgy tűnik – legnagyobb részt Bedrich Hrozný cseh kutatónak, az 1910-es években végzett alapkutatásai szolgáltatják még ma is… Róla azonban tudni kell, hogy elfogult, indogermán elkötelezettségű kutatóként ismert, és nekünk magyaroknak pedig még azt is, hogy köztudottan magyar-gyűlölő hírében állt. Ezért van az, hogy sok megállapítását sajátosan egyoldalú előítélet és nézőpont jellemzi!

Nem akarnék most bővebben belemerülnénk ebbe a hatti-hettita témába, de nem állhatom meg, hogy ennek, az állítólagos indoeurópai -- és nyelvében flektálónak mondott – népnek vagyis "Hétországnak" a főistene Tarhunt, vagy Tarhuntas volt, akit a vihar és a harc isteneként tiszteltek még a luviak is, felesége pedig Arinnai Napistennő volt.

                                              Tarhuntas isten, kezében a villámokkal és a fokossal.

E Tarhuntás isten nevével kapcsolatban -- amelyet mindenképen bele akarnak gyömöszölni az indogermán nyelvtanba -- , érdemes idézni az indogermán kutatók közül Manfred Hutter véleményét (aki jelenleg a bonni Friedrich-Wilhelms Egyetem professzora), aki szerint:

ennek "a proto-anatóliai időjárás-istennek a neve mint *Tṛḫu-ent rekonstruálható, [ami] az indoeurópai *terh2 gyök részképzője; a hettita tarḫu- "legyőzni, meghódítani, legyőzni" [jelentéstartalommal].

Ezzel az  "erölködéssel" szemben, mi – Kárpát-medencei magyarok – rögtön felismerhetjük e névben, mivel a
t és d hang ún. alveoláris, fogmedri hang (és ismert, hogy ezek a nyelvünkben egymásba átalakulhatnak), hogy e Tarhuntás névnek a magyar "durrantás" vagy "durrantós" szóval határozott összecsengése van! (Tarhuntás - Darhuntás - Durhantás)
Ez a név pedig itt, nyilván a mennydörgésre utal.
Az említett "magyar értelmezést" az is megerősíti, hogy ezt a Tarhuntas istent, valóban a dörgő viharra utaló hármas villámmal, és a másik kezében ráadásul még egy fokossal is ábrázolták!

Ha ez egyeseknek azonban kevés, akkor kiindulhatunk a hettita Tarhu szóból is, mert a magyarban is van egy ilyen,
mindent legyőző, elpusztító szó:
a tarol = tar(h)ol, vagyis a leTAROL érelemmel.
Ami ezzel jellemzője lehet a magyar nyelv segétségével is, a harcos, mindent letaroló isten tevékenységére, és nem kell feltétlenül az indogermán megoldást elfogadnunk.

Durrantós (Tarhuntás) isten felesége, mint írtam, Arinnai Napistennő (UTU-Arinna) volt, amely név Arin részében pedig, könnyen felismerhetjük a mi magyar, "arany" szavunkat! Ennek a névértelmezésünknek a jogosságát az igazolja, hogy ez a szín mindenkor a Nap aranysárga ragyogását jelképezte, és az itt látható szobor is aranyból készült róla.!

                                         Az Arinna (ARANY) napistennő, ölében a fiával a Kr.e. 15-13. sz.

Ezzel az UTU névvel egyébként, a mezopotámiai teremtéstörténetben is találkozunk, ahol Enliltől, a levegő istenétől származott Nanna (a Hold), akinek a gyermeke pedig UTU (a Nap) volt.
Tehát ez is utal a két nép közötti kapcsolatra, mert ez az UTU tehát itt is a Napot jelenti.
De mindezt még tovább is fokozhatjuk azzal, hogy ennek az Arinnai istennőnek ismert az itteni másik neve is, mégpedig az "UTU-nepisz", amit a görögök jegyeztek fel.
Ebben a "nepisz"-ben pedig – ha a görög -isz végződés eltávolítjuk –, ismét nem nehéz felfedeznünk a magyar "Nap" szót. Ez pedig így, egyértelműen kötődik Arinna napistennő nevéhez!

Hogy mindez érthető is legyen hozzá kell tennem, hogy e "Hétországnak" a területén jelennek meg majd a frígek (phrygek, phrügök), akik erre az anatóliai területre a Kr.e. 13. században több hullámban vándoroltak be, a Kárpát-medencével határos, Észak-Balkánról.
Tehát északról dél felé haladva!
Vagyis, az egykori paleolitikumi haladásukkal most már ellentétben, visszafelé. (Vive visszafelé, természetesen a nyelvüket is!!)
Ez a nép magát eredetileg brüg-nek nevezte, akiket a görögök e nevük után, phrügöknek neveztek.

 A történészek – különösen az indogermán kutatók – többsége szerint, amit a magyar Wikipedia is átvett:
"Nagy valószínűséggel ők tehetők felelőssé a Hettita Birodalom Kr.e. 1200 körül bekövetkezett végső elpusztításáért."

Holott ez utóbbi történetet, lehet úgy is értelmezni, hogy ezek a frígek, a Hettita Birodalomban, az évszázadok során északra felszorult, nem-indogermán eredetű, ősi "hatti" népet, így ezzel éppenhogy újra hatalomra segítették, vagyis felszabadították…
(Minden tehát nézőpont kérdése!)

                                                                                                        A friígek


Igaz, ez az így megalakult új "fríg-hatti" birodalom ezután viszonylag csak rövid 500 évig virult (mert Kr.e. 695-ben már elbukott), de mégis jelentős építészeti és kultúrtörténeti emlékeket hagyott az utókorra.

A képen a frígiai Midasz-emlékművet lehet látni, a törökországi Eskisehir közelében amelyet a Kr.e. 6. századi Midasz király sírjaként azonosítottak. Legújabban azonban ókori fríg templomnak tartják, Kybele vagy Cybele, a termékenység anatóliai istennője tiszteletére. A fülkében egykor, valószínűleg Kybele istennő szobra állt.

                                  Ezen az úton látható sziklaformációk valójában ősi sziklasírokat rejtenek magukban, és ez az út vezet be az ún. frígiai völgybe, a Phrygian Valley-ba

És itt pedig, az e mögött található sziklasírok láthatók:

                                                Régi barlang- illetve sziklasírok az ún. frigiai-völgyben, a Phrygian Valley-ban

Ezután a kitérő után, amit a hattik és a luvik, valamint a szkíták írása miatt tettünk, és amit összefüggésbe hoznak az avarok írásávak is, most visszatérhetünk témánk eredeti vonalára.
Mert most ezután, itt még meg kell említeni Szent Konstantinnak a 867-ben Velencében elmondott beszédét, az ószláv írás védelmében Püspöki Nagy Péter: A tények erejével c. írásából (1985).
Ugyanis a nevezett szent bölcselő ezzel kapcsolatban megemlékezett a nemzeti írásukat használó avarokról is. Azt állította, hogy írásukat Isten dicséretére használják.
Ugyanígy a történész Thúry József is megállapította, hogy ezeket az avarokat az ókor történetírói az i.e. 5 és az i.sz. 5. század között szkítáknak, szakáknak, illetve daháknak nevezik, ami mellé még megjegyezte, hogy a székely nép pedig ezekkel az avarokkal azonos.

Mindezen elméleteket összegezve, tehát a szkíta írás, (amit nevezhetünk hun-vagy székely írásnak is) végeredményben az avarok írásával azonos, amely tehát így, összességében ugyanazokból a gyökerekből alakult ki, mint az említett hattik, luvik és urartuiak írása, és ez az írás a mai napig, már csak egyedül Erdélyben maradt fenn, a magyar nép székely ágában.

Tehát, ez utóbbi elmélet – a székely-magyar írás forrását illetően – ugyancsak a Kaukázustól délre elterülő, mezopotámiai és anatóliai területekkel való kapcsolatra utal.

A fenti példák, amiket most itt bemutattam, azt hiszem világosan mutatják, hogy az ún. égei-transzkaukázusi (ógörög-pelazg), az etruszk, a mezopotámiai (sumír-akkád) valamint a héber szavak igenis összecsengenek a mai magyar nyelvvel, és ezeknek így valóságos gyűjtőházát találhatjuk meg, még ma is a Kárpát-medencében.

Fontos itt még megjegyezni azt a tényt is, hogy az előbb felsorolt népek közül egyedül a "héber ABC" betűi különböznek a többitől.
Ez pedig magától értetődő, ha belegondolunk, hogy a zsidó népnek, a később többségre szert tevő két judeai törzse, valamint azok mai leszármazottai, a geometrikus írástól eltérő betűket használt, mert ők nem is voltak rokonai a magyar népnek, és így kúltúrájuk is egészen más forrásból kellett, hogy eredjen. (Hasonlóan a későbbi arabokhoz és azok írásához !)

A fent említett egyes magyar-héber szavak hasonlóságát pedig, a magam részéről azzal magyarázom, hogy ezek a szavak a zsidóság egykori "ősi Izraelt" alkotó törzseitől származnak, mely szavakat, a később ott hatalomra kerülő másik két judeai törzs, részben átvett tőlük, illetve beolvasztott a kialakuló új közös nyelvükbe....

Az írásom elején bemutatott szóátvételek tehát a magyari népektől a héber irányba történtek és nem fordítva, ahogy ezt a korábbi kutatók (például Katona István, az "Óhéber gyökérszavak a magyar nyelvben" c. könyvében is) feltételezték.
Ennek egy további és fő bizonyítéka az is, hogy az említett szavakat kizárólag csak a magyar nyelvből lehetséges levezetni és értelmezni.

Azonban a többi, fent említett nyelvekkel kimutatható, nyelvhasonlóság és az ezekkel való szóazonosságok, valamint nyelvtani egyezések, még a legszigorúbb kritériumokat is alkalmazva, csak akkor következhettek be, ha ezen nyelvek egy közös győkérből fakadtak.

Ez pedig egyértelmüen összefügg az írás elején megállapítottakkal, mégpedig, hogy mialatt a Cro-Magnoni ősember Kelet-Afrikából elindult, aztán Anatólián, majd 30.000 évvel ezelőtt végül a Görög félszigeten át észak felé haladva, elérte a Kárpát-medencét, ugyanazt a nyelvet beszélte, mint azok a Kaukázustól délre elterülő népek, amelyek erről az "európai vonulatról" a Fekete-tenger keleti partjánál leváltak, és utána onnan kelet felé vándoroltak.

Tehát határozottan elvetendő az a finnugorista nyelvészeti nézet, hogy nyelvünk, mint átvevő nyelv, e közel-keleti területekről is egyes szavakat átvett a mai szókincsébe, és csakis ezért vannak ezek a hasonlóságok.

Ez, mint azt rögtön beláthatjuk, végül is földrajzi lehetetlenség is lenne, hiszen éppen a mai hivatalos finnugor történetszemlélet az, amely azt állítja, hogy népünk kizárólag csak az Ural és a Kaukázus közötti területen élt, a Kárpát-medencei letelepedése előtt, vagyis a Kaukázustól északra (!)

Mivel azonban, e fent – itt a cikkben – említett nyelveket, mind és kivétel nélkül a Kaukázustól délre élő népek használták, így ez eleve megdönti a fent említett, hivatalos származáselméletet, hiszen a bemutatott szavak nagy száma bizonyító erővel mutatja, hogy e népek egymás közvetlen szomszédságában kellett, hogy éljenek, tehát egykoron a magyar is ott kellett, hogy éljen.

Mindent összevetve, tehát nem mi vagyunk azok, akik az írás elején idézett versike szerint összerakosgatták a nyelvüket, innen onnan kicsipegetve, mások nyelveiből.
Hanem éppen ellenkezőleg.
Mert a mi nyelvünk valójában nem más, mint az eredendő és ősi, több tízezer éves nyelvi vonulatnak, az utolsók között máig is  megmaradt törzse és gócpontja.
Ez a gócpont pedig, ellentétben a ma élő többi nép nyelvével, csak azért maradhatott meg ilyen tisztán, a maga hamisítatlan valódiságában, mert ez a letelepedési központ, mint egy folyóktól behálózott medence, a Kárpátok védő gerinceitől volt körülvéve. Ez a földrajzi különlegesség volt az, amely az itteni  népet meg tudta óvni, 10 000 éveken át a nyelvkeveredésektől, illetve a "kopástól", és így az meg tudta őrizni nyelvének archaikus eredetiségét. 

Sőt...
... ez a nép, a kőkorszak óta itt, helyben megmaradva, a lehető legtökéletesebbre volt képes csiszolni a nyelvét, miközben átadta annak egyes szavait, a tőle leszakadt, vagy a körülötte viharosabb körülmények között élőknek, használatra…
És éppen ez az, ami azt is megmagyar´´azza, hogy azok a keletről ide- és visszaérkező testvérnépeink, amelyek szintén az egykori és velünk azonos nyelvi gyökerekkel rendelkeztek, miért tudtak a legkisebb nehézség nélkül beolvadni az itteni ősnépünk nyelvi tengerébe.

Vagyis, ezért (és csakis ezért) találjuk meg százával ősi szavainkat más "idegen" nyelvek szavai között, amelyeknek átvétele akkor, azonban csak ezen szavaink szóbokrai nélkül történt.
Ezzel pedig,  ez válik annak is  a legnagyobb bizonyítékául,  hogy az átvett szó nyelvi kialakulása és fejlődése, az itt nálunk történt meg, és az átvevők pedig nem tettek mást, csak használták (és használják azóta is) ezeket a szavainkat.

Tehát, ezért a magyar nyelvet, nem mint "átvevő", hanem mint "saját szóbokrokkal" rendelkező, ún. "átadó" ősi nyelvként kell szemlélni és elismertetni, melynek a saját egyéni fejlődése, a többi ókori keleti népektől függetlenül, de mégis azokkal szoros egységben zajlott le…
Ez egyben, népünk archaikus voltának a nyelvi bizonyítéka!

(TTG)

A címfotó: fríg terrakotta dombormű két kecskével és az életfával

1 Mindez azért különösen érdekes, mivel a ma elfogadott álláspont szerint, az uráli-finnugor ún. ősnyelv kialakulását 5000 évvel ezelőttre (vagyis Kr.e. 3000-re) datálják, és ezért ez egyben azt is jelenti, hogy az indogermán nyelvek létrejöttének kezdeteit (nem a magalakulását!), így ez a finnugor nyelvcsalád 1500 évvel megelőzte. Sőt, véleményem szerint, a Kárpát-medencei – ma magyarnak nevezett – nyelv kialakulása ennél még sokkal régebbre, a neolitikumra és a rézkorra datálható. (Tudatosan vállalva ezzel az ellentmondást, a ma finnugornak nevezett nyelvek kialakulásának aktuálisan elfogadott nézetével.)

2 Bedřich Hrozný (1879 – 1952.) cseh nyelvész, orientalista, régész, a hettita írás megfejtője, a hettitológia úttörője. A prágai Károly Egyetem egykori rektora.

3(Der Name des protoanatolischen Wettergottes kann als *Tṛḫu-ent- rekonstruiert werden und ist eine Partizipalbildung zur indoeuropäischen Wurzel *terh2; heth. tarḫu- "besiegen, bezwingen, überwinden"

(Forrás: Manfred Hutter: Aspects in Luwian Religion. In: H. Craig Melchert Hrsg. in The Luwians = Handbuch der Orientalistik. Band 1,68).

4 Püspöki Nagy Péter, heraldikus, történész, író, műfordító. Az idézett könyv címe: A tények erejével (1985)

5 Thúry József A székelyek eredete. (II. közlemény.) Erdélyi Múzeum 26 (3): 138–163.