Dr. T.Túri Gábor: A latin Ceres, vagyis a görög Déméter istennő keserűen kalandos élete

"Aki lemerül a görög-latin mitoszok világába,
az rátalál ezzel a Kárpát-medencei ősnépünk
több ezer éves történetére is"

 Ez a mottónak is beillő gondolat motoszkált a fejemben, amikor néhány napja – és legnagyobb örömömre – sikerült megvennem, egy limburgi kiállítás aukcióján, Ceresz istennő szép márvány reliefjét.

Ez azért keltette fel akkor a figyelmemet, mert Ceres nevét, klasszikus latinsággal, Keres-nek ejtik (1), ami nagyon emlékeztetett engem Ceres istennő szenvedésére, vagyis arra a lánya utáni KERES-ésre, ami élete legkeserűbb része volt, de lehet ezt a nevet KÉRÉS-nek is értelmezni, amellyel lánya megmentéséért, Zeuszhoz fordult.
Ehhez még azt is hozzáteszik, hogy "a név valószínü eredete etruszk"  (2).

Ez pedig lényeges információ, mivel számomra egyértelmű tény, hogy az egykori Kárpát-medencei népünknek és az innen (Kr.e. 1000 táján) az Appenini félszigetre költöző etruszkoknak (akik a latinok elődei lettek) nyelvi rokonsága volt.
Ezért tartom most érdemesnek, az istennő rövid történetét itt felvázolni.

A latin Ceres, aki a görögöknél Démeter vagy Démetra néven ismert, Kronos és Rhea lánya volt (3) a közös, egykori kelet-ázsiai kultúrkör mítosza szerint.
Ez a Démetra, vagyis Ceres – a szó legtágabb értelmében – a természet istensége volt, és így a föld terményeinek, az erkölcsiségnek, a termékenységnek, a növekedésnek és egyben nők védelmének, valamint a kultúrának is az istennője.
Vagyis ő volt a földgolyó éltető eleme, sarka.
Sőt, Bacchushoz hasonlóan ő is tanította és vezette be a gabonatermesztést, mint azt a későbbiekben látni fogjuk.

Testvérei voltak, többek között Zeusz és Poszeidón is, akik szerették őt, amit hamarosan – éspedig különösen testi értelemben – be is fognak majd "bizonyítani" neki, és ami ezzel, meghatározó szerepet fog játszani az életében.

Így, ez nemsokára meg is fog történni, mert Ceres, elsőnek Zeustól (aki a rómaiaknál Jupiter néven ismert), és aki közben a férje lett, megszülte  Persephonét (aki a rómaiknál Proserpina).
Azonban Cerest "sem kellett félteni", mert nem sokkal e gyermeke megszületése után – Kadmosz és Harmónia esküvőjén –, beleszeretett az ifjú Iasionba, aki Harmónia testvére volt. Mégpedig, oly annyira hevesen, hogy Ceres még ezen a napon Iasion szeretője is lett, és egy "háromszorosan felszántott mező barázdáiban" adta oda magát neki.
Ennek a gyümölcseként született meg Plutosz, a gazdagság megszemélyesítője, vagy más források szerint, egyben az ikertestvére is  Philomelosz, aki pedig az eke feltalálója lesz.
Iasiont azonban a féltékeny Zeusz, közvetlenül e tette után, villámcsapással agyonütötte.

Ceres lányát Perszephonét (a latin Proserpinát), akinek az apja tehát Zeus volt – miközben felcseperedett és egyre szebb lett –, egy alkalommal elrabolta az alvilág istene Hádesz, akinek, mint látni fogjuk, majd végül a felesége is lesz.
Ugyanis ez a Hádesz (vagyis Haidesz, a "láthatatlan"), aki  Zeusznak a testvére volt, és akit a latinok Plutónak neveztek, már korábban is szerelmes lett Perszephonéba, amiért Zeusz már akkor odaígérte neki a lánya kezét.

Így aztán, az alvilág istene fel is jött érte a felső világba, és – ha máshogy nem, hát – erőszakkal elrabolta a neki odaígért és rémülten küszködő szüzet.
Mégpedig pont akkor, amikor a lány, mit sem sejtve,  éppen virágot szedett és koszorút font kint a mezőn, a vidám játszótársai társaságában.
Az édesanyja még meghallotta a lánya kétségbeesett kiáltását, de nem tudta, hová rabolták el, mert a szakadék, amelybe Plútó fekete lovai a szekérrel együtt belevetették magukat, ismét bezárult fölöttük.

Ceres fájdalma határtalan volt, és ezután – őrjöngő kétségbeesésében – fáklyát gyújtott az Aetna vulkántüzénél, majd azzal keresve lányát, bejárta a földgolyót. Ez volt az a különös utazása és bolyongása, amelyet később a görögök szimbólikusan és ünnepélyesen megismételtek az eleuszi misztériumokban.

 Most jegyzem meg – és nem is annyira mellékes szándékkal –, hogy már itt gondoljunk a mi magyar, Kárpát-medencei archaikus mesevilágunkra, ahol szintén földalatti világok léteznek, benne kastéllyokkal és királyokkal . Ezek ott is démoni tulajdonságokkal vannak felruházva, esetleg még sárkányok is – mint a Jason által megölt aranygyapjat őrző sárkány a görög Argonautákban, vagy a mezopotámiai sumér világ hüllő-formájú istenségei – amelyeknek hatalmukban áll a felső világra csapásokat, szárazságot, éhinséget mérni, vagy onnan királylányokat elrabolni...
E történetek tehát, azonos archaikus képekkel rendelkeznek, amelyeket egyszer görög mitosznak és mondának, vagy a magyarok esetében népmesének, máskor pedig a sumér ékírásos táblák üzenetének nevezünk… (és egyáltalán nem biztos, hogy ez a sorrend a keletkezési idejüknek lenne megfelelő !)

E történetünk Cerese pedig, ezután kilenc napon és kilenc éjszakán át minden tápláléktól megfosztotta magát, majd hosszú ideig így bolyongott, KERESgélve és siránkozva, mígnem a mindent látó napistan, Héliosz (4) fel nem fedezte lánya hollétét.

Amikor így Déméter (vagyis Ceres) megtudta, hogy lánya az Alvilágban, a holtak birodalmában van, bánatában átkot mondott az egész földre, és haragjában elvonult az istenektől, majd ezután hosszú ideig nem volt hajlandó visszatérni az Olümposzra.

Eközben a tenger istene Poszeidón (aki, mint tudjuk, szintén Zeusz testvére volt) szerelemre lobbant Ceres iránt, és erőszakos szerelmével üldözni kezdte, a lánya halálát, elbújva gyászoló  istennőt. Mikor aztán Déméter (Ceres) felismerte Poszeidon szerelmes vágyát, félelmében kancává változtatta magát, és Onkiosz király ménesében rejtőzött el, de Poszeidón ekkor ménné változtatta magát, és legyőzte őt.

Ebből az együttlétükből született meg aztán Árion (vagy Areion), az az isteni csodaló (5), amely nemcsak hogy nagyon gyors volt, de még beszélni is tudott.

A történtek után, Ceres szégyenében egy távoli barlangba rejtőzött, és távolléte alatt általános meddőség és éhínség uralkodott a földön. Senki sem tudta, hová rejtőzött, amíg végül Pán fel nem fedezte hollétét.
Erre Zeusz a Párkákat, vagyisa sors nővéreit (6) (Klothót, Lachesist és Atroposzt) bízta meg, Ceres (Déméter) visszahozatalával.

Ekkor Ceres felvette egy idős asszony alakját, majd elrejtőzött Eleusisban, ahol akkor éppen Keleos (Celeos) király uralkodott. Ott találtak rá egyszer a király leányai egy fa alatt, és magukkal vitték atyjukhoz.
Ceres nem árulta el kilétét, mégis szeretettel és odaadással ápolták a legyöngült "öregasszonyt".
Miután később felfedte kilétét, hálából, a Keleos palotájában kapott vendéglátásért, Eleusis földjét fölmentette az átka alól és megengedte, hogy egyedül ott virágozzanak ki a mezők  és hogy ott legyen termés.

A föld többi részére mondott átkát azonban nem akarta visszavonni, csak ha újra láthatja leányát.
Pedig Zeusz elküldte hozzá a gyors Iriszt is, de a gyászoló istennő még akkor sem akarta visszavonni az átkát, csak, ha a Persephonét visszakapja.

Végül aztán CÉRÉS, mégis rászánta magát, és KÉRÉS-sel ment Zeus trónjához. Ott könyörögni kezdett neki, hogy tegye lehetővé lánya magszabadulását az alvilágból, vagyis a holtak közül.
Erre az istenek atyja megparancsolta Hermésznek, hogy szálljon le Persephonéért Hádész birodalmába hozza vissza –  vagyis szabadítsa ki – onnan az elrabolt Persephonét...

És itt megint nem állhatom meg, hogy ne mutassak rá ismét a Kárpát-medencei archaikus meséinkre, vagyis az azonos forrásra. Mert pontosan ugyanezt találjuk meg az egyik magyar archaikus történetben is, amit mi - természetesen (!) - "mesének" nevezünk:
Vagyis, hogy
a királylányt elrabolják az alvilágba és onnan kell kiszabadítani. Ezt meg is tesz a mesehős (Fanyűvő) és egy lyukon át lemegy utána az alvilágba, és annak kastélyából végül ki is szabadítja a lányt…
(Benedek Elek gyűjtése: Többsincs királyfi: "Fanyűvő, Vasgyúró, Hegyhengergető" )

Ezen pedig nem kell csodálkoznunk, és különösen pedig nem rögtön, valamiféle átvételre gondolnunk, mert az esemény, amit a görög történetben olvashatunk, ez valójában nem más, mint az egykori archaikus alaptörténetnek a helyi változata. Vagyis, hogy a hős leereszkedik az alvilágba, hogy onnan kiszabadítsa az elraboltat.

És, hogy ez valóban így van – és nem pedig csak egy egyedülálló, véletlen jelenség – azt az bizonyítja, hogy ezt ugyanígy megtaláljuk egy mezopotámiai változatban is, például Gilgames eposzban.
Gilgames,
"...aki mindent látott / őróla szólok. / Aki mindent tudott / és mindenre emlékezett, / aki felkutatta az összes határokat.
[…]
aztán lyukat fúrt a föld belsejébe,
az alvilág torkáig érőt,
s e lyukon át Enkidu árnyát
alvilágból a napvilágra,
az élők közé fölvezette."
(Gilgames: Agyagtáblák üzenete. ford. Rákosi Sándor, vál., jegyz. Komoróczy Géza, Európa, Bp. 1974, 165-166 old.)

Azonban a mi történetünkben itt – vagyis ennek az archaikus alaptörténetnek, ebben a görög változatában – Zeus csak abban esetben volt hajlandó megígérni  Ceresnek, hogy lánya visszatérhet onnan, ha ő  még ott, Hádesznél, nem nyult gyümölcshöz és  nem evett ételt sem.

Azonban a lány ekkor ott lent éppen megízlelte az egyik ottani ételt, még ha az, csak egy összetört gránátalma magja is volt. Így az istenek már csak azt tudták megengedni neki, hogy az év  kétharmadát az anyjával tölthesse, és az évnek csak az  egyharmadát kelljen neki Plútóval (vagyis Hádesszel) töltenie. 
Mivel Plútó (Hádesz) szerelme továbbra sem csökket Perszephone irányába, így a végén Zeusz engedélyével, végre mégis nőűl vehette Perszephonét, akit ezután az Alvilág királynéjává is tett.

Ceres pedig – mivel a lányát így ismét visszakapta –, feloldotta nehéz átkát, amit lánya elrablása miatt tett, és amely azóta az egész földet súlytotta.
Így ezután a földön újra kivirágozhattak a mezők és kizöldülhettek a fák, a tavasz megfiatalító erejétől.

Azonban Demeter (Ceres), még e szerencsés fordulat után sem felejtette el az eleusisiak szíves vendégszeretetét, ezért ezt, még külön most azzal is meghálálta, hogy Keleos fiát, Triptolemost megtanította a szántásvetésre, valamint ajándékozott neki a különböző gabona és más termények magvaiból is. Ugyanakkor, mindezek mellé még azzal is megbízta, hogy a csodálatos repülő szekerével – amit ekkor Ceres ajándékozott neki – járja be a világot és tanítsa meg az embereket mindenhol, a tőle megtanult szántásvetésre és gabonatermesztésre.

Ettől kezdve Ceres áldottan és boldogan uralkodott, a hálás népek pedig templomokat és oltárokat szenteltek neki, és örömteli ünnepeket tartottak a számára.

Sok helyen ezután, a meghozott szigorú törvényei miatt, még bölcs, isteni törvényhozóként is tisztelték, úgy mint a vándorló és nomád életet követő, új és civilizált kultúrák megalapítóját, 

Ilyen tövényhozó hely és ünnepség volt az Athén melletti Eleusziszban (ma Elefszisz) található Démétér szentély is, ahol az ún. eleusziszi misztériumok beavatási és felszentelési rítusait tartották. Ezek az athéniak állami kultuszainak részét képezték, azonban ezekben a misztériumokban az egész Oikuménéból is részt vettek. (amely ökuméne akkor, az egész – és addig ismert – lakott [földet] jelentette)
A misztériumünnepségek résztvevőinek pedig halálbüntetés terhe mellett titokban kellett tartaniuk az eseményeken történteket, így ez egy exkluzív zárt kört alkotott... Itt, ezen kívül még működött egy papiskola is, amelyben titkos tanítást oktattak, és a papi felszentelést csak a legszigorúbb vizsgák és egy örökké kötelező eskü után kapták meg az arra érdemesek.

Ceres-t pedig ezalatt, egyszerű és lazán öltözött istennőként ábrázolták, kezében fáklyával vagy SARLÓVAL (7), mellette pedig egy oroszlán, amely az állatövi jegyet, vagyis ezzel a nyári hónapokat, a júliust és az augusztust szimbolizálta.

 Fejét ugyanakkor kukoricalevéllel vagy gabonakalásszal koronázva örökítették meg, vagy a fején egy díszes kosárkával, benne a föld terméseivel, zöldségekkel és gyümölcsökkel, különösen pedig mákkal, amely mákgumó magjai az emberi termékenységet szimbolizálták, amiért ugyancsak felelős volt Ceres (vagyis Demeter).
Haját pedig ugyanakkor hoszan a vállára omlva, vagy összefonva láthatjuk, és vannak  olyan szobrai is, ahol kezében fáklyát tart, amivel a lányát éppen keresi.

Azonban – mindezek ismeretében –, felmerülhet bennünk a kérdés, hogy ki, vagy kik lehettek e görög (és e későbbi latin)  istennőnek, a közel-keleti kulturán át, hozzávezető alakjai?

Mivel attribútumai (vagyis lényegi, megkülönböztető jegyei) révén alakja egybeesik Ízisz és Artemisz tulajdonságaival, és Déméter istennő  ábrázolása – különösen keleten – sarlóval is történt, ezért érdemes, ezzel kapcsolatosan, ezt a másik két istennőt is megismernünk, akikkel kapcsolatban hasonlatosságot vehetünk észre.

E két említett istennő közül az ősibb, Ízisz volt, akit az egyiptomi mitológiából ismerhetünk, és aki a termékenység, a születés, az újjászületés és a mágia istennőjeként volt tisztelve. Mivel kapcsolata volt az alvilággal is, ezért a halottak rítusaival is foglalkozott. Férjével Oziriszszel és fiával Hórusszal együtt, az Ozirisz-mítosz révén, volt leginkább ismert és kedvelt.
Bár ezt az Íziszt, az Egyiptomban élő görögök, és utána a rómaiak is, egészen a keresztény korig imádták, mégis eközben, különösen miután megismerték Izisz anyaságát, bölcsességét és vezetését, végül Izisznek ezeket a tulajdonságait részben Athénére és Déméterre is átruházták.
Ugyanakkor keletről pedig nagy befolyást jelentett a számukra a mezopotámiai Isztár (Ishtar) és annak nyugat-szemita megfelelője Asztarté. Ezekben  azonban csupán a hadistennőt látták, holott a kezükben megtalálható harci eszközök (az íj és a dárda) sokkal inkább az erdővel és az erdei vadászattal volt összefüggésben, amit majd később éppen Artemisznél is látni fogunk.
Amikor pedig a perzsák meghódították Kelet-Elámot, majd hamarosan megteremtették a Perzsa Birodalmat, megjelent náluk is – az előzőkhöz hasonlóan – az ő  saját és új istennőjük, akinek a neve Anahita lett.
Ez az istennő  kezdetben egyfajta Földanya, pontosabban Vízanya volt, aki szintén a szexualitással, a szerelemmel és a termékenységgel volt kapcsolatban. Tulajdonságai alapján, az egykori babiloniak Isztárjához, és az elámiak Nanayához hasonlítható. E kettő  kezében ugyanúgy megtalálhatjuk a vadászat eszközeit, mint ahogy azt  késő bb, majd Artemisnél is...

Az említett másik istennő pedig Artemis, aki ezen a néven a görög mitológiában tűnik fel először. Különösen pedig Homéroszbnál, aki a Kr.e.1200 és 800 körüli népi mondáknak, a szájról-szájra terjedő változatait rögzítette le írásos mitologiai formába, feltehetően a Kr.e. 8-7.század táján. 
És így – az egykori mondákban hallott – Arthemis, istennő, aki mint a szüzesség, az erdő, az erdei vadászat, a termékenység, a szülés és a Hold (vagyis a női nem) istennőjeként volt addig is ismert, így ezért most nála is így jelenik meg, majd így válik később a nők és a gyermekek védelmezőjévé is.

Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy maga az Artemisz név először "a-te-mi-to" és "a-ti-mi-te" alakban fordul elő, az ún. "Égei-tengeri korai időszakban" ("Ägeische Frühzeit", vagy "Early Aegean period"), amelyet Lineáris-A írással találtak meg a kutatók.
Ez pedig az az írás, amelynek megfejtésében és annak a magyar rovás betűivel való hasonlóságával, az utóbbi időben az USA nebraskai Lincoln Egyetemén oktató, Révész Péter professzor foglalkozik behatóan, az egyetemen alkalmazott algoritmusok és számítógépes elemzések felhasználásával. 

Révész professzor a Kárpát-medencei ősnyelvet nyugati ugornak nevezi. Számítógépes analízisa alapján, ehhez a nyugati ugorhoz tartozott a magyaron kívül, a hatti, a minoszi, valamint az euphráteszi nyelv is.

Véleménye szerint ennek az ősnyelvnek nagyon fontos szerepe volt a későbbi, ősi nyelvek kialakulásában, mert – szerinte – például a dravida nyelvvel keveredve, ez hozta létre, az ősi sumér nyelvet. Ezt az említett nyelvek közötti rokonságot pedig, intézetének számítógépes adatfeldolgozásával, szintén bizonyítani tudta...

A témánk szempontjából, és az összefüggések megértése érdekében, számunkra így most annak a tudatosítása is igen fontos, hogy az – indogermánnak tartott – görög nyelv későbbi kialakulásában is, szintén egy nyugat ugor nyelv, vagyis ebben az esetben, a minoszi nyelv, játszott fontos szerepet, amely tehát nem idogermán nyelv!
Ez pedig jól megmagyarázza a mai magyar és az antik görög nyelv egyes szavai közötti hasonlóságot, amelyre már régebben, az előző írásaimban is kitértem.

Ehhez hozzá kell tennem azt is, hogy az ókori görög nyelvben számtalan olyan szó található, amelyet ma ismeretlen eredetűnek mond a tudomány.  E szavak meglétét bár átvétellel magyarázzák, azonban ezek nagy száma, mégis zavart keltő – különösen a véleményformáló mainstream (fősodor) számára –, mivel bizonyított tény, hogy az ógörög nyelvnek legalább 30 %-a nem indogermán eredetű. Ugyanakkor pedig Révész professzor szerint ezek részben – és szintén bizonyíthatóan – éppen az említett ősi nyugati-ugor szavakra (12) vezethetők vissza.  

Az istennő egykori jelzője, illetve mellékneve a "qe-ra-si-ja" volt, majd később pedig az innen átment az ógörögben és Therasía lett, ami – a jelenleg elfogadott vélemények alapján – "Théra (8) istennője" jelentésű. Ahol Thera a Santorini sziget régi neve volt.
Ebből pedig feltételezik, hogy Artemiszmek a sokkalta régebbi elődjét, vagy – még a vulkánkitörés előtti – Santorini-szigeten, vagy pedig a minószi Krétán, a hegyek és a vadászat, valamint a természet istennőjeként kell keresnünk, mert ez utóbbi helyen, például ősi településnyomokat találtak az i. e. 4-5. évezredből, vagyis a neolitikum (az újkőkor) idejéből.

Így – mint láthatjuk – ezt éppen onnan eredeztetik, ahol pont az előbb említett kutatás folyik a Kárpát-medencei, valamint a Krétai írás és nyelv közötti összefüggésekkel kapcsolatban.

Tehát Démétert, ugyanúgy mint Iziszt és Artemiszt, a természet egyik leghatalmasabb, mindent tápláló, mindent megáldó istennőjeként tisztelték, már az ősi időkben is, sőt – emlékezzünk arra is vissza, hogy – Démétert (Cerest) még a földművelés, a gabonamagvak, és így nyilván, az aratás ismerőjének és tanítójának is tartották.

Ezért nem lehet véletlen, hogy alakját nemcsak fáklyával, hanem, kezében sarlóval is ábrázolták...

És itt, most jusson eszünkbe,  a Magyarországon megtalált sarlós istennő alakja, amely szintén a neolitikum idejéből, vagyis a Kr.e. 5 évezredből származik.

Ez az a lelet, amely a többi ott talált lelettel együtt – a pontos helyét meghatározva –, a Kr. e. 5000-4400 közötti, Alföldön virágzó, késő neolitikus Tisza-kultúrából származik.
Mégpedig, éppen úgy, mint ahogy az ősi írásunk is – amelynek helyi elődje az Erdélyben megtalált, kb. 5000 éves tordosi írásjelek voltak – hasonlóan a Krétán éppen most kutatott ősi, Lineáris-A írás jeleihez.

Ha ehhez még hozzávesszük azt is, hogy míg az említett minoszi és közel-keleti kultúrák nyomait, már csak ásatásokkal tudják kutatni – mert ezek mára már kihaltak –, addig Magyarországon ez az ősi kultúra azóta is folyamatosan él, és még ma is átadásra kerül.

Ezt pedig nemcsak ősi írásunk meglétével tudjuk igazolni, hanem az itt megtalált archaikus sarlós anyaistennel is.

Mert ez még ma is él, a "sarlós Boldogasszony" fogalomában, amely 1000 éve, kizárólag a Kárpát-medencei magyar kereszténys´ég fogalomtárába(9) került be, és amely, valójában azt az egykori sarlós istennőt jeleníti meg, amely mától számítva, a 6500-7000 évvel ezelőtti, Tiszai kultúra, sarlós Kárpát-medencei istenanya alakja is volt.

Itt ehhez azonban az is hozzátartozik, hogy jóval később az újkőkor után, és már a bronzkor vége felé, amikor az Attika félszigetén megszületett a görög kultúra, szintén ezzel a sarlós attribútummal ábrázolta a maga istennőjét, akit ők Déméternek hívtak (és ismét jóval később, ugyanezt vették át tőlük a latinok is, akik pedig ezt az istennőt Ceresnek nevezték).

Az átvétel pontos idejét, azonban nehéz megadni, mert a görög történelem kezdeteit tulajdonképpen homály fedi.

Hagyományosan ugyanis Kr.e. 776-tól, az első olimpiai játekoktól, számítják a kezdeteket, de vannak akik ezt a Kr.e. 2000 és 1500-as évektől eredeztetik (ezzel beleértve a mykénei kultúrát is), de megint mások, még a minoszi civilizátiót is ideszámítják, pedig közismert, hogy ez utóbbi kettő egészen más kultúra volt. Ha tehát ezeket figyelembe vesszük, akkor – igen nagy jóindulattal – Kr.e. 2700. tájától számíthatjuk a görög kultúra megjelenését. 
Ez viszont, akárhogy is számítjuk, még így is azt jelenti, hogy a görög civilzáció, a mi Kárpát-medencei földműves civilizációnknál –amely rétegében a Kr.e. 5000-4400 táján készített sarlós anyaistenség szobrát is megtalálták – a számításoktól függően 4000 vagy 2000 évvel fiatalabb.

Tehát nem csoda, hogy ez a Kárpát-medencei sarlós "isteni"- attribútom, mint átvétel jelent meg a görögöknél, éspedig sokkal később.

Ha most valaki azt gondolná, hogy ez, és az itt a Kárpát-medencében megtalált "egy-két cseréptöredék" még nem bizonyít sokat, az bizony nagyon téved...  Itt ugyanis, nemcsak egy-két ősi kerámiatöredékkel, hanem az archeológiai leletek több száz és ezerre rúgó  tömegével találkozunk. Szobrokkal, emberi sírleletekkel és házak maradványaival.

Az itt talált szobrok figurális ábrázolása már fejlettebb, rajta vonaldíszítésekkel, a házak pedig sokszor elérték akár a 20-30 méteres hosszúságot, szélességük pedig az 5-7 métert, vagyis alapterületük sokszor 200 négyzetméter fölötti is lehetett. E házak fő szerkezeti elemei a földbevájt cölöpök voltak, amelyek legtöbbször három sorban futottak és tartották a vízszintes tartógerendákat, amire a padlástér és rá pedig a tetőszerkezet épült, mint ahogy ezt például Mosonszentmiklóson, vagy a túrkevei korai bronzkori ház esetében láthatjuk. A tető náddal vagy szalmával volt fedett, a falakat pedig a cölöpök közé font vesszők alkották, amelyet kívül és belül, agyagos vakolattal láttak el.
Tehát ez már egy magasan fejlett, letelepedett, földműves  civilizáció volt, miközben ezt máshol – vagyis más későbbi "kultúrterületen" – az emberi történelem e korai periódusában még egyáltalán nem láthatjuk!

Mert itt a Kárpát-medencében, ennek az itt kialakult kultúrának, már 6000 évvel ezelőtt, töbek között
írása,
magasan fejlett építési technikája,
földművelési ismeretei,
a föld megműveléséhez szükséges eszközei,
háziállatai és a talált kerámiák alapján
kézművessége is volt.
Vagyis mindennel rendelkezett, amit a civilizáció tárgyi feltételeinek tartanak...

Mindezen tárgyi feltételek mellett ennek a kultúrának azonban már megvoltak azok a lelki és szellemi feltételei is, amely az emberi civilizáció egyik legfontosabb kellékének számítanak.

Ez pedig az itteniek vallási kultusza volt.

Ugyanis, itt, a Kárpát-medencében, az ásatások során talált települések centrális telljeiben (a városok romjait és törmelékeit rejtő, domb formájú alakzatokban), és  azoknak is a  "középponti épületében
áldozhattak isteneiknek;
a női "főisten" (a fentebb látható) ún. "Kökénydombi Vénusz" mellett,
a Szegvár-tűzkövesi "sarlós istennek"

Amely utóbbi, a Kárpát-medencében először itt megjelenő férfi főistennek" számít, és talán a későbbi sumer Enlillel vagy a [még későbbi, és az Attikai félszigeten megjelenő] korai görög Kronosz istennel párhuzamosítható.   
(ld. Wikipedia: Tisza-kultúra)

Mindehhez azonban, hogy teljes képet kaphassunk, hozzá kell fűzni, hogy ez az itt tárgyalt Tiszai kultúra nem váratlanul jelent meg ezen a területen, hanem ez, az itt Kr.e. 6000 óta itt létrejött
ún. Körösi kultúrából alakult ki. Ez pedig, ezután átment az
ún. Alföldi Vonaldíszes Kerámia periódusába, majd innen pedig
a  szakálháti kultúrába.
Ez utóbbiban pedig, már az eddigi gazdálkodással és termesztéssel kapcsolatos leletek mellett, megjelentek a szövés-fonás ismeretére utaló leletek is.
Ezek, bár – a leletek alapján – már nyomokban hamarabb is ismertek voltak, de itt a szakálháti periódus leletei között, már nagyobb mennyiségben találtak a régészek orsókarikákat, szövőszéknehezékeket és edények alján látható textillenyomatokat.
Sőt...
a legelső és  rekontstruálható,  teljes szövőszéket is itt, a szakálháti kultúra leletei között tárták fel.
A ruhák díszítésére pedig agyag, vagy réz gömböcskéket és kagylókat használtak és már ismert volt a csontból készül és faragott fésű is...

A "szakálhátiból"  pedig egyenes út vezetett, a már előbb említett, Tisza-kultúra periódusába.

Vagyis látható, hogy a Kárpát-medencében, mától számítva 8000 éve, bizonyíthatóan egy folyamatos, és megszakítás nélküli egymásra épülő kultúra láncolatról van szó.
Ennek, a Kárpát-medence alapnépességére jellemző kultúrának a folyamatos, valamint felfelé ívelő fejlődése, a Kr.e-i 2000-2400-es évek táján megtört. 
Átadta ekkor a helyét a fémfegyvereket használó, a Yamnaja periódus - Kurgán-kultúrájú  népének, amely így e bronzkori kimerekkel és a királyi szkítákkal, a mai magyar etnikum kialakulásának egy új és máig is jellemző periódusát nyitotta meg.

A fentieket alátámasztják a legújabb kori genetikai vizsgálatok is, amely szerint  "a jelenlegi magyar férfiak 73,3 %-a már az őskőkorszakban itt élt férfiak utódjai." (10)
Ezek alkotják az R1a haplocsoportot.
Ezt  nevezik a "Gravettiek" csoportjának is, és amelynek keletkezési idejét 21 000 és 15 000 évvel ezelőttre teszik, és ennek egyik alcsoportha az ún. őskárpáti és a dinári rész.

A másik nagy genetikai csoport az R1b.
Ennek összessége 20% alatti a ma élő magyar populációban, és amelyet legtöbb kutató a Yamnaja-, illetve a Kurgán-kultúra népeivel hoznak összefüggésbe.

Ez utóbbinak is vannak alcsoportjai, mint például a kaukázusi, amely a Majkop kultúrából ered, és több más, amelyek pl. a Balkánon, Kurdisztánban, vagy Ukrajnában is megtalálhatók, de ennek a másik R1b1b és R1b1b2a alcsoportja viszont az újgur baskír, örmény és anatólia, valamint például a nyugat-európai kelták génmarkerével egyezik meg.(11) 

Így elmondható, hogy Kr.e. 2000-ig – vagyis legkevesebb 4000 éven keresztül –, ez a Kárpát-medencei terület, az európai (és általában az emberi) civilizáció kialakulásának egy fontos helyszíne és éllovasa volt. Valamint, hogy ennek  időszaka alatt, az innen kibocsájtott népesség, a szélrózsa minden irányába vihette szét az itteni, helyi kultúra (főleg a földművelés és a technika) eredményeit, amelyet aztán ott – kedvezőbb viszonyok mellett –, továbbadhattak. 

Ha most ezután, és mindezek ismeretében, ezt a "Ceres" a nevet, szándékos célzatossággal  "Keres"-nek ejtjük ki – vagyis úgy, ahogy ezt a rómaiak is tették, az ősi klasszikus latin időkben (és nyilvan az elődeik, az etruszkok is) –, akkor kihalljuk ebből mi magyar anyanyelvűek, az istennő egykori tettét, tehát lánya KERESését.

Vagyis  a mi – ma magyarnak nevezett –, Kárpát-medencei nyelvünk segítségével, ez a név értésünkre ad valamit, amit csak mi érthetünk meg, a mi saját és őseinktől örökölt nyelvünkkel.... 

És, ha most magunkban ezt ´így tudatosítjuk, akkor még közelebb kerülhetünk ahhoz az ősi, titokzatos hálóhoz, amely megőrizte az egykori neolitikus Kárpát-medence kapcsolatát az itt említett – és jóval utána kialakuló  –  ősi kultúrákkal.

Ennyi – egyesek áltak – "véletlennek" nevezett egyezésen, pedig érdemes elgondolkozni... Különösen pedig azon, hogy valójában hol is kell keresnünk az emberi civilizáció egyik bölcsőjét? Azt a bölcsőt amiről pedig sajnos manapság, olyan keveset beszélnek.

(TTG)

Lábjegyzet:

1  ld. https://de.wikipedia.org/wiki/Ceres_(Mitológia)

2  "Vermutlich ist ihr Ursprung etruskisch." Forrás: mint fentebb.

3  És így Hesztia, Poszeidón, Zeusz, Héra és Hádész voltak a testvérei.

4  Héliosz feladata az volt, hogy kormányozza a napszekeret az égen, amelyet négy csődör húzott.

5  Árion először Onkioszé lett, majd később Héraklész tulajdonába került.

6   Ezek a sors nővérek, ugyanis szintén Zeusz lányai voltak, és ők kötötték össze a halandók életének fonalát, és fonták azt tovább, majd ők is vágták el azt. De végül nem ők döntöttek a halandók sorsáról, hanem apjuknak, az istenek atyjának bölcs parancsainak engedelmeskedtek.

7   "das Haupt mit Aehren bekränzt, eine Fackel oder auch eine Sichel tragend". ( fordítás: a fejét kukoricával koronázzák, fáklyát vagy sarlót tartva.) Forrás: https://www.zeno.org/DamenConvLex-1834/A/Ceres+(Mitológia)

8   Az Égei tengerben, a Kükládok déli részén fekvő Santorini szigetét (melynek jelentése olaszul Santa Irene), a görögök régen Thérának, vagy Thirának nevezték, és amelyen ősi településnyomokat találtak az i. e. 5. évezredből, a neolitikum idejéből.  Théra a Kr. e. 2. évezred elejére az Égei-tenger egyik legfontosabb kikötőjévé vált. A civilizáció magas szintjéről tanúskodnak a csatornarendszerhez kapcsolódó fürdők, a változatos kézműves mesterségek és nem utolsó sorban a lenyűgöző, 3500 éves freskók.  Úgy tűnik, hogy Kr. e. 1620 és 1600 között az itt virágzó minószi kultúra korszaka Thérán,  hirtelen véget ért, egy hatalmas vulkánkitörés következtében, ami a sziget nagy részét elsűlyesztette.

9  A Sarlós Boldogasszonyt júl. 2-án ünnepli a magyar nép, ami a kereszténységben "Szűz Máriának látogatása Erzsébetnél"  hivatalos ünnepének felel meg, amikor ugyanakkor az őt fogadó "áldott állapotú Erzsébet méhében megmozdult a gyermek".  Érdemes azonban két dolgot megjegyezni: az egyik, hogy a Magyar Katolikus Lexikon szerint, júl. 2-a valójában "Mária Erzsébetéktől való elköszönésének napja", a másik pedig, hogy az egyetemes katolicizmusnak ezt a júl. 2-i ünnepét a II. vatikáni zsinat (1962-65.) május 31-re változtatta, de hazánkban mégis engedélyezte továbbra is ezen régi, július 2-i dátum megtartását.

10 Dr. Czeizel E.: A magyarság genetikája 235. oldal, 3. bekezdés.

11 A többi kissebb (itt most nem említett) haplocsoport alkotja a magyarok génallományában a Vinca-Tordas marker (ez a nép készítette például a Tatárlaki korongot) és a thesszáliai kultúra markere, vagy az 1%-os az egyiptomi marker. A 7%-os J2 csoport pedig a Sumer, Mitanni, Hatti, Babiloni, Hurrita és Főníciai mutáció a mai magyarságban.

12  Forrás: Révész Péter professzor előadásának (1:25:55) részlete. https://www.youtube.com/watch?v=qZZ0HWqRHFg (2022.09.01)