Megjegyzés: A cikk megírása és eredeti megjelenése: 2023.08.28. 

Mivel a Bécsi-medence, valamint Bajorország egy része is, az 5. századtól nagy részt a hunok, majd a 9. század elejéig az avarok kezén volt – sőt a Bécsi-medence később, egészen a 10. század végéig, magyar politikai territórium is volt –, ami így összesen, több mint 450 évet jelent, ezért érdeklődéssel fordultam az ezt a politikai helyzetet lényegesen megzavaró, ravennai ütközet története felé.
Mivel köztudottan, minden történelmi eseménynek – mint ahogy a pénzérmének is – két oldala van, és aszerint, hogy ezt a győztesek, vagy a vesztesek írják, két nézőpontot is tükröz, ezért ezt a történetet, most én is egy más nézőpontból közelítem meg. Mégpedig úgy, hogy ehhez most nem az általanosan elfogadott – és egyben minden más ellenvéleményt lehengerlő, valamint magát gyöztesnek kikiáltott – indogermán nézőpontot veszem figyelembe, hanem a mi hun-avar-magyar látásmódunkat, amihez most én, mintegy 1630 év elteltével, valamiként jogot is érzek…
Ezután pedig, ki-ki, vonja le a neki legmegfelelőbb végkövetkeztetését.

A térkép bemutatja zölddel jelölve, az avarok politikai befolyásövezetét, valamint ahol fontos avar kori lelőhelyeket tártak fel
(Important Avar sites excavated)
Sárgával bekeretezetve pedig a konkrét és nagyobb lélekszámú, avar települések hozzávetőleges kiterjedését
(Approximata extent of Avar settlements)

A téma adatgyűjtese során, találkoztam a Rabenschlacht [1] (vagyis a rábeni ütközet) nevezetű középkori mondával, amelynek forrása Itália királya Odoaker és Nagy Theodorik keleti-gót (vagy osztrogót) király 493-as katonai összecsapása volt. Természetesen mindez, mondai elemekkel tűzdelve, és amely ütközetet, az Odoaker – vagy máshogy: Odovacar – által uralt, itáliai Ravenna (németül Raben) városának, két évig tartó ostroma előzött meg.

Odoaker egyetlen ismert korabeli portréja egy uralkodása idejéből származó itáliai érmén.
(forrás: wiki/Fájl:Odoaker.gif)

A heves csata a középkor nagy eseménye volt, és nagy érdeklődésre tartott számot a későbbi generációk számára is. Az események képezhették az alapját a Berni Dietrich ( vagyis valójában a gót Theoderich) körüli legendáknak, köztük a Dietrich testvére és az Etzel (Attila) fiai ellen vívott Wittich-csatájáról, majd végül a Dietrich bosszújáról szóló beszámolónak.

Ezzel kapcsolatban az "Arcanum" ezt írja:

"Ravennai csata (Rabenschlacht), egy középkori német költemény […] Tárgya, az Amelung-, vagy Detre-monda köréhez tartozik [vagyis] Ermenrich és Detre harcai Ravenna (Raben) falai alatt.
A történet szerint. ide, erre a helyre tévednek Padovából Detre öcscse, Diether, valamint Etzel (Attila) király kedves két fia, Orte és Scharpfe is, kiket Wittich, Detrének egy elpártolt híve megöl.
Detre erre üldözőbe veszi a gyilkost, kit anyja, Waghild sellő magához vesz a tengerbe. Elevenen rajzolt csataképek, s a két hun királyfi megindító halála teszik e mű legszebb alkatrészeit."

Vagyis ez a mű, egy 13. századi középfelnémet hősi eposz, amely a történelmi Dietrich-epikák csoportjába tartozik, és többek között Nagy Theodorikról szólva, a "Dietrich menekülése" (a Dietrichs Flucht) című költemény folytatása. Tehát, a hősköltemény történelmi háttere Ravenna 493-ban Theodorik által történt elfoglalása.

 Nagy Theodorik képe, a Gesta Theodoricusból 1176.

Az eposz tehát azt meséli el, miként próbálja meg a gót Nagy Theodorik (vagyis a mondai Dietrich ) megszerezni az itáliai királyságot.
A tizenkét napos rábeni (vagyis ravennai) csatában ugyan győzedelmeskedik mondai ellenfele, Ermrich (vagyis italia királya Odoaker) felett, de egy szerencsétlen véletlen folytán a hun Attila (Etzel) király fiai, Orte és Scharpfe – akik őt segítik –, valamint Dietrich öccse Diether az életüket vesztik, a Dietrichtől elpártolt Witege (= Wittich) elleni küzdelemben.(Ezt a nevet jegyezzük meg, mert ezzel később is találkozunk majd.)

Ermenrichnek (Ermrichnek) közben sikerül elmenekülnie.
Ezután Dietrich Etzel (Attila) udvarába megy, ahol ­– a bechelareni Rüdiger (Rüdiger von Bechelaren) közbenjárására – a fiait elvesztett hun uralkodóházaspár, a kegyeibe fogadja.
A szöveg csaknem egyharmadát a hun király Etzel (Attila) megölt fiainak és Dietrich megölt testvérének a siratása tölti ki.

A mondai történet elég sok zavaró és mesés elemet tartalmaz, amelyeket úgy a német, mint a magyar történelemszemlélet – legalábbis, amely a német befolyástól mentes (!) – különbözőképpen magyaráz.

Az esemény előtörténete, a német források alapján [2], a következő:

"476. szeptemberében Odoaker germán tiszt megfosztotta hatalmától az utolsó nyugat-római császárt, Romulus Augustulust, akit azonban nem ölt meg, hanem vagyonát meghagyták és ettől kezdve még évi 6000 aranysolidi nyugdíjat folyósíttatott a számára, önmagát pedig királlyá (rex italiae) kiáltotta ki."

(Ehhez azért tudni kell, hogy a Diocletianus császár által a 4. században kiadott ármaximalizáló törvény, amely megszabta az árúk legmagasabb összegét (ahol 1 aranysolidus 25 dénár, vagyis 100 szeszterciusz volt), abban azt olvashatjuk, hogy például egy legionarius évi 225 denariuszt keresett, egy kiváló anyagból készült tunika 300 szerterciusz és egy katonatiszti egyenruha pedig 300 szeszterciusz volt. Ugyanakkor 1 kg marhahús 10-12 szeszterciusz és 1 liter igen jó óbor pedig 9 szeszterciusz.)

Romulus Augustulus lemond a trónjáról Odoaker javára
Charlotte Mary Yonge alkotása, 1880.
(Forrás: Young_Folks_History_of_Rome_illus420)

Odoaker a nyugatrómai császárság jelvényeit (ornamenta palatii) Konstantinápolyba a kelet-római császárhoz küldte, és ezzel önmagát is Kelet-Róma fennhatósága alá helyezte. Legkésőbb 480-ra Zenon kelet-római császár, de facto elismerte őt a birodalom nyugati részének régenseként.

Odoaker a következő években jelentősen ki tudta terjeszteni hatalmi körét: 477-ben a vandáloktól Szicíliát is el tudta foglalni és 481-ben, Julius Nepos halála után, meghódította Dalmáciát, 488-ban pedig Noricumban elpusztította a rugiaiak birodalmát.

Odoaker e megnövekedett hatalmát azonban Zenon aggódó bizalmatlansággal figyelte, amiért is ennek ellensúlyozására felbujtotta a keleti-gót szövetségeseit, hogy királyuk Theodorik (a mondai Dietrich) vezetésével – Odoakert buktassák meg.
Theodorik feladata volt tehát Itália visszahódítása a birodalom számára, amíg maga a császár nyugatra nem érkezik – írja a német történelem.

Az Odoaker felett aratott több győzelem – 489-ben az Isonzónál és Veronánál, 490. augusztus 11-én az Addánál történt ütközet – után, a gót Theodorik 491-ben megkezdte Ravenna ostromát. Miután a körbezárt csapatok 491 júliusában tett kitörési kísérlete kudarcba fulladt, az ostrom két évig elhúzódott.
493 elején Odoaker már az éhínség veszélyével nézett szembe, mivel Theodoriknak (Dietrichnek) sikerült lezárnia a kikötőt, az egyedülit, amelyen keresztül Ravennát élelemmel lehetett ellátni.
Odoaker ezért újabb kitörést kísérelt meg (ez a legendás ravennai csata), amely azonban kudarcot vallott. Ezért február 25-én beleegyezett a béketárgyalások megkezdésébe.

Ugyanígy Theodorik is beleegyezett a ravennai püspök javaslatába, aki megoldásként Itália közös kormányzását ajánlotta mindkét uralkodó számára. A szerződést február 27-én fogadták el és tették le erre az esküjüket.
Azonban, tíz nappal azután, hogy a keleti-gót csapatok bevonultak Ravennába, 493. március 15-én Theodorik egy megbékélési lakomán, saját kezűleg megölte Odoakert, és így egyedüli uralkodóvá emelkedett.
Uralkodása alatt Itália mintegy 90 évnyi háború és növekvő zavargások után ismét békét élvezett – fogalmazza meg ismét, nyomatékos hangsúllyal, a történteket német szempontból elemző szakirodalom.

Odoaker meggyilkolása.
Forrás: aus Rotteck, Welt.de/geschichte/article183674482

Tehát ezek az események szolgáltak a Berni Dietrich (= Theodorik) körüli mondák, valamint a Dietrich testvére és Etzel (Atilla) fiai elleni Wittich-i küzdelemről és Dietrich bosszújáról szóló beszámoló mintájáúl.
Ez a történet kétségtelenül egy világpolitikai esemény volt, mert végül is ez vezetett a Nyugat-Római Birodalom végleges bukásához, azonban érdekes módon – mint látni fogjuk – ebben szerepet kaptak a hunok is, annak ellenére, hogy ekkor már Attila nem élt...

Mindeddig tehát a német verziót, vagyis a történet német szemszögből történő leírását láthattuk.

Ezzel szemben vannak azonban más vélekedések is…
Mindenesetre elsőként az meglepő, hogy Odoákert germánnak tüntetik fel… Mindezzel azt a látszatot keltve, mintha ez az egész "csetepaté" csupán két germán törzs (Theodorik gótjai és – az amúgy is nagy igyekezettel germánként bemutatott – Odoaker szkír népe) közötti hatalmi harc lett volna, a különben – előbb vagy utóbb – amúgy is (!) germán kézbe kerülő Itália megszerzése érdekében.

Azonban itt joggal merül fel a kérdés, hogy ez valóban így volt-e? Valamint, hogy az előbb leírtak, nem számítanak-e csupán egy olyan indogermán verziónak, amely a germán hegemóniát, és annak történelmi "szükségességét" kívánja alátámasztani.

Ugyanis akkoriban, ez a politikai helyzet valójában sokkal összetettebb volt!
Ezt a nézetet képviseli Götz László is, aki idézi E. Klebel "Longobarden, Bajuwaren, Slawen" c. írását [3], amelyben ez az osztrák származású, német történészprofesszor kifejti, hogy a bajorok egy nagyobb része avar (hun) származású volt.
Ennek egyik igazolásaként, megemlíti a fent tárgyalt "Rabenschlacht" mondát, amelyben Attila fiainak a gyámja a bajor Elsan volt.
Miután pedig ezeket a gyámfiakat a longobard Wittich megölte, erre a bajorok, hogy ezt megbosszulják, megkezdik a bajor-longobard háborút.
Vagyis a bajorok, hun sérelmek miatt egy bosszúhadjáratot indítanak, 493 után.

Ez pedig jól bizonyítja, hogy itt egy igen komoly hun érdekeltségű bajor területettel kell számolnunk, a hunokkal részben rokon,
avar-bajorok (bajowarok) részéről, miközben – és ezt érdemes megismételni – Attila közép-európai hun uralkodása már 453-ban, vagyis 40 éve (!)  megszűnt.
E tény ismeretében fölmerülhet azonban a kérdés, miként lehetséges, hogy a pannóniai változások ellenére, ezen a területen még mindig élő, hun politikai érdekekkel tudunk számolni?
Ennek magyarázataként, érdemes mérlegelni, hogy nem volt-e már a 420-as éveket is megelözöen, egy uar-hun (vagyis avar-hun) törzsszövetség Középázsiában – a földrajzilag, az ókori Baktriának (vagyis az Amu Darja környékének) és a mai Észak-Afganisztánnak, illetve az É-K Perzsiának megfelelő területen – az ismert Heftal dinasztiát megelőzően.

Konkrétabban megfogalmazva, nem lehetséges-e, hogy ez uar-hun szövetség már sokkal hamarabb – tehát már Attila idejében is – létezett, és nem pedig csak I. Khingila heftal király (430-490) ideje óta, mióta ez közismert?
Érdekes módon éppen ez az uar-hun név tűnik fel később a magyar krónikákban is, várkun alakban (ami valójában valójában várhunt jelentett), és ami, emiatt a kun névrész miatt, sokáig megtévesztette a kutatókat.
Pedig, ezt a nevet Priszkosz rétor is megemlíti, tíz évvel Attila király bekövetkezett halála után, amikor 463-ban, a kaukázusi szavírokat ért uarhun támadásról ír, amely után nem sokkal, szövetségre lépnek. Ezzel a dátummal, ez lenne az avarok uar néven említett első írásos megjelenése Európa történetében.
Ezzel szemben, tehát mégsem lenne talán szükségtelen ismét visszalapozni az említett
E. Klebel "Longobarden, Bajuwaren, Slawen" c. írására, amelyben az író, az Attila-fiak halálával kapcsolatban konkrétan leírja, hogy a bajorok egy része (akkor) – vagyis 443-ban – már avar volt!
És éppen ez az, ami felett – úgy tűnik – a német (indoeurópai) történetírás legszívesebben átsiklani igyekszik. 
Erre az egyoldalú és szemellenzős német felfogásra a legjobb másik példa az, hogy az előzőkben bemutatott, és általánosan elfogadott, valamint így is tanított, német véleménnyel szemben, Odoaker nem germán, hanem hun származású volt.
Ezt a nézetet vallja a német ókortörténész és klasszika-filológus, Franz Altheim (1898-1976.) is, aki leírja a hunokról szóló könyvében [4], hogy a Priszkosz rétortól vett idézet alapján,
"Edekon (Edihun) Odoaker apja, Attila főembere volt és nem pedig germán származású.
Vagyis Priszkosz szerint – írja Altheim Edekonról írva – "aner Skythes" (vagyis "elismert szkíta") és "tou Ounnou genous" (vagyis "hogy hun nemzetségű").
És ugyanígy hunok voltak Eslas, Berichos, Onogesios és Skottas" [Ld. ugyanígy Altheimnél a 184. oldalon.]

Tehát ezek egyike sem volt gót, vagyis germán származású, hanem hun nemzetségű!
Ugyanígy ez a német történelmi szemlélet azt sem hangsúlyozza ki, hogy a történelmi események mozgatásában, talán a legjelentősebb szerepet a kelet-római császár Flavius Zenon (426-491) játszotta, aki a háttérből irányított. Ezzel is csak azt a benyomást kívánja ez a történetszemlélet elérni, hogy itt csakis a germánok politikai ügyességén dőlt el minden… Vagyis, hogy a germánok már akkor is képesek voltak a világpolitikát irányítani...

Pedig ez nem így volt!
Mert ekkor, ezek az egymással csak laza szövetségben lévő germán törzsek, még mindig, inkább csak egymás között harcoltak, míg végül lassan majd kialakulnak a törzsszövetségeik. Így például, éppen egy ilyen egymás közötti hatalmi harc volt az, amely majdnem megakadályozta  Flavius Zenon császár tervét is, Nagy Theodorikkal kapcsolatban. 
Ugyanis, már egy évvel korábban, amikor Theodorik a Pannónia Szerémségen (Sirmiumon) akart áthaladni, hogy Zenon császár terve alapján, Itáliába jusson, az ottani továbbhaladását éppen egy másik germán törzs, a gepidák törzse próbálta megakadályozni. Ugyanis  488 őszén a sirmiumi gepida uralkodó, Thrafstila az útját állta . A hosszú harc után a pannóniai gepida uralkodó elesett, így a keleti gótok – miután hatalmukba vették ezt a területet –, tovább haladhattak, és így érhették 489-ben Itáliát, ahol aztán a veronai és az isonzí ütközet zajlott le.…
Érdekes módon, majd három évtized múlva, megint éppen itt Pannóniában találkozunk majd annak a – a ravennai ütközetben már megismert – Wittich (Wittigis) nevével, aki ott akkor elpártolt Nagy Theodoriktól, és aki a Rabenschlacht monda szerint megölte az Attila fiakat.
Ugyanis, amikor 528-ban a gepidák megkísérlik visszavenni az osztrogótoktól megszállt Pannónia Sirmiensist, akkor ez az összecsapás, a bizánci védvárnál, Singidunum-nál (a Száva Duna-torkolatánál, Belgrád mellett) zajlik le, és a keleti gótokat Wittigis (Vitigis) osztrogót gróf vezeti (aki később a királyuk is lesz), és akadályozza meg a gepidák tervét...
Tehát ezekből a peldából is láthatjuk (de felhozhatnánk többek között, a longobárdokkal kapcsolatos küzdelmeiket is), hogy a germánok ekkor még korántsem tudtak egységes erőként fellépni, az egymás közötti, kicsinyes törzsi harcaik következtében...

Mert ne felejtsük el – amit az indogermán történetírás nem szívesen emleget – hogy a germánoknak nevezett népet ekkor még mindíg mintegy 45-50 kisebb-nagyobb törzs alkotta. Hiszen magát a később rájuk általánosan használt "germán" népnevet is –Tacitus feljegyzése szerint – szintén egy ilyen különálló törzs, a "germani" nevéről kapták, amelyet tulajdonképpen a kelták adtak annak a törzsnek, amely őket a Rajna környékén rendszeresen támadta. (Ugyanúgy volt akkor ez a névadás, mint ahogy mi magyarok is, az 1700-as években Magyarországra áttelepült svábok után, a közbeszédben azóta is, minden németet svábnak hívunk.)

Így tehát, a nagyobb harci erőt képviselő törzsszövetségeik, amelyek majd emiatt, nagyobb politikai változások elérésére is lesznek képesek – mint pl. az alemanok, a türingek, a frankok vagy a svábok –, majd csak később alakulnak meg!

Így pedig most, éppenhogy egy külső politikai hatalom – mint ebben az esetben is Flavius Zenon keletrómai császár – kellett ahhoz, hogy egyik-másik germán törzset, a saját politikai érdekeinek megfelelően alkalmazza és mozgassa, vagyis még egyszerűbben fogalmazva, felhasználja e törzsek barbár erejét.

És pontosan így volt ez ekkor, Zenon császár és Theodorikus esetében is.

Az pedig, hogy a kelet gótok látszólag ezzel a ravennai támadásukkal mégis egy világpolitikailag változást tudtak okozni, az megint csak nem a saját érdemüknek volt köszönhető, hanem éppen ennek az őket akkor mozgató, külső hatalom pillanatnyi politikai hibájának és határozatlanságának.
Vagyis ezt az okot, az akkori Keletrómai Birodalomban kell keresni!

Tehát ez a tény, így jól megvilágítja, hogy miért is nem érdeke a mai indogermán történetírásnak, az akkori kelet-római császár szerepét kihangsúlyozni.

Flavius Zenon kelet-római császár
Rézkarc: Giovanni Battista de'Cavalieri (1525–1601)
Forrás: in Catalogo Bibliografico Trentino with ID number 1140116

Pedig Zenon császár szerepe valójában megkerülhetetlen!
Ugyanis, amikor észlelte, hogy a hun Odoaker (433-493.) hatalma egyre nagyobb lett, és birodalma már Szicíliától egészen az északi Noricumig terjedt, féltékeny lett... Ezért fölbíztatta a keleti gótokat (az osztrogótokat), hogy álljanak a gót Theodorik király mögé és akadályozzák meg Odoakert hatalma további növelésében.
Tette ezt a császár annak ellenére, hogy Odoaker egyenes úton, vagyis nem őt megkerülve, vált Itália királyává, mégpedig éppen Zenon, császári hozzájárulásával.

Itt, erről eszébe juthat a magyar olvasónak, Schiller »Fiesco« c. tragédiájának mondása: "A mór megtette kötelességét, a mór mehet"

Hiszen lám, Odoaker is azzal, hogy az utolsó nyugat-római császárt Augustulust ledöntötte a trónjáról, ezzel végül is a kelet-római Flavius Zenonnak "tett szívességet". Ugyanis ezzel megadta neki a lehetőséget, hogy saját személyében, egyszemélyi uralkodóként egyesíthesse ismét a kettészakadt birodalom keleti és nyugati felét, különösen pedig azzál, hogy – hódolata jeléül – még önként el is küldte neki, a megdöntött nyugatrómai császárság uralkodói jelvényeit...  

Ezzel kapcsolatban azonban azt is fontos megemlíteni, hogy Odoaker, amikor hatalmától megfosztotta Augustulus császárt, akkor az addigi "szokásokkal" ellentétben, nem ölte (illetve ölette) meg, hanem évi járandóságot juttatott neki… De Odoaker ugyanígy Julius Nepos halála után is korrektül járt el, vagyis ismét csak politikai szívességet tett a kelet-római császárnak, Zenónnak.
Hogy miért, azt megtudjuk, ha megismerjük, ki is volt Julius Nepos?

Julius Nepos egy 1697-ben készült rézkarc alapján
(ForrásThe Online Portrait Gallery, könyvillusztráció, ismeretlen művésztől)

Ugyanis, Nepos császár tulajdonképpen az utolsó legitim nyugat-római császár volt

Ő volt az, akit egy puccsal, éppen Augustulus apja, a a római Oresztész fosztott meg a trónjától, és aki azonban a hatalmát mégis meg tudta őrizni Dalmáciában, egészen a haláláig.

És addig, amig ez a legitim császár élt, ezt a területet, Odoáker sem megtámadni, sem pedig elfoglalni nem akarta...
Vagyis csak akkor (csakis Julius Nepos halála után) támadta meg Odoaker Dalmáciát, mégpedig azárt, hogy annak gyors elfoglalásával, sikerüljön neki megakadályoznia egy újabb ottani legitim nyugat-római császár megválasztását. 
Tehát így ezzel, Dalmáciát is "tálcán szolgáltatta" Flavius Zénón számára.
Hogy ezt akkor a császár nem használta ki a maga javára, azt csakis a saját politikai tehetetlenségének, és az itáliai helyzet tökéletes félreértésének köszönheti.
Mert – mint láttuk – éppen Odoaker ellen lépett fel, Theodorikot támogatva.
Ugyanis, mint azt fentebb, a német értelmezéseknél már olvashattuk, a császár utasítására
"Theodorik feladata volt Itália visszahódítása a birodalom számára, amíg maga a császár nyugatra nem érkezik."

Holott itt valójában, szó sem volt Itália elhódításáról...

Vagyis Theodorik megbízatásával, úgymond, "kecskére bízta a káposztát". Mert ezzel így  - e rossz döntése miatt -  tulajdonképpen éppen a birodalmi terveket dédelgető, germánok kezére játszotta át a Római Birodalom nyugati részét, amivel gyakorlatilag annak bukását alapozta meg.
Ezután tehát nem is csoda, hogy ezen a területen egy idő után, végül meg is fog majd alakulni a Német-Római Birodalom, amely Európa politikáját közel másfél ezer évre meghatározta, és a későbbi európai germán-hegemónia alapjául szolgált.

Zénón tehát hibásan ítélte meg a kialakult politikai helyzetet.
Mégpedig azért, mert alapjában félreismerte Odoákert. Nem ismerte fel, hogy valójában önmagát csak a birodalom régensének tekintette, amivel egyben elismerte  Zénón császári felsőbbségét is.
De, éppen így, Zénon hibásan ítélte meg a gótok politikáját is.

Tudniillik, nem számolt azzal, hogy Nagy Theodorik egy új római mintájú germán birodalomról álmodott, ellentétben a pannóniai születésű Odoákerrel. Ugyanis a hunoknak – akik bár Közép-Európából kivonultak, de – akkor még mindig megvolt a maguk saját, és ennél sokkalta nagyobb kiterjedésű, a Kárpátoktól keletre fekvő önálló birodalma.
Ez pedig azt jelentette, hogy  a hunok számára sokkal fontosabb lett volna egy újra egységessé váló, Római Birodalom politikai szövetsége…
Én a magam részéről, ezt a célt látom feltünni Odoaker tetteiben.

Ha ezt a hun Odoakert tehát nem gyilkolta volna meg orvul a gót király, akkor Európa egész jövője alapjaiban máshogy alakult volna. Mégpedig nemcsak a történelme, hanem talán a földrész vallása is... Már csak azért is, mert Odoaker a keresztény vallásnak nem a nyugati, hanem az ariánusi ágához tartozott, amelyet később, a politikai erőre kapott római pápaság tűzzel-vassal üldözött.

Ezt a növekvő germán veszélyt, természetesen már hamarabb is észrevette a Pannóniában székelő Atilla nagykirály is, aki – hogy ezzel helyre billentse a politikai hun-germán erőegyensúlyt –, megkérte a germán Ildikó kezét.

Atilla találkozik a hozzáutazó Krimhildával (Ildikóval) és kíséretével
(Tulln/Österreich, szoborkompozízió)

Azonban – mint köztudott – Attila (Atilla) 453-ban, a nászéjszakáján gyilkosság áldozata lett…
Mégpedig – a sok mesés orrvérzésről és nyelőcső-vérzésről szóló teória mellett – sokkal kevésbé kétséges, hogy e mögött,  e germán feleségnek, Ildikónak (Krimhildának) a tette áll...

Így, ennek ismerteében, valójában nem is kellene, hogy meglepjen bennünket, a germán Theodorik tette Odoaker ellen.
Mert, ahogy Odoákert Ravennában, saját kezüleg gyilkolta meg egy béketárgyalás ünnepségén, ugyanúgy ölték meg a germánok, 40 évvel hamarabb Atillát is, házasságkötése ünnepén.
A politikai gyilkosságok, úgy látszik Romulusz és Rémusz óta mintaként szolgáltak az indoeurópaiak számára.
Hiszen ehhez hasonló német "beavatkozás" volt az is, amit 904 nyarán a Gyermek Lajos keleti frank király meghívására a Fischa melletti tárgyalásokra érkezett, Kurszánnal és magyar kíséretével is tettek. Ott ugyanis:

"a király parancsára a magyar fejedelmet és kíséretét orvul megtámadták és mind egy szálig legyilkolták." [5]

Megemlíthetnénk itt Szent Imre herceg halálát is, akinek a vaddisznóval történt balesetével szemben, megint csak sokkal valószínűbb, a német beavatkozás... Hiszen ezzel, a német választófejedelmek, a magyar király fiát, Imre herceget "kikapcsolhatták" a német-római császári korona örökösei sorából. Holott erre pedig jó esélye volt anyjának, Gizellának a révén, aki a gyermektelen II. Henrik német-római császár húga volt.
Így folytathatnánk ezt a szomorú sort egészen a 20. századig, vagyis Tisza István grófig, akit 1918 októberében, egy németek által felheccelt délszláv golyója ölt meg, vagy gróf Teleki Pálig, aki 1941-ben szintén egy fejlövésbe halt bele, amely nagy valószínűséggel mégsem öngyilkosság volt (mint ezt sokáig állították), hanem ez is a német "Endlösung" része volt... 
Ugyanis Teleki, mint magyar miniszterelnök, a német csapatok Szerbia elleni átvonulását Magyarországon keresztül nem engedélyezte, ´és halála napjának reggelén,  a német Wehrmacht már meg is kezdte országunkon át, a Szerbiába vonulását.

Továbbá éppen ez történt a magyar kormányzóhelyettes, Horthy Istvánnal is, aki pedig 1942-ben hunyt el, ugyanígy egy a németek által manipulált, vadászgép lezuhanása során... Ugyanis a keleti frontról hazatérte után, angolbarát politikát kezdett folytatni, és az ezzel kapcsolatos telefonbeszélgetéseit a Gestapo lehallgatta.  Vagyis így  a németeknek ezzel sikerült megakadályoznia a magyarok kiugrását a háborúból…

És a történelem kereke forog tovább…

(TTG)

[1] https://de.wikipedia.org/wiki/Rabenschlacht_(Dietrichepik)

[2] Forrás: https://de.wikipedia.org/wiki/Rabenschlacht

[3] Ld. Götz "Keleten kél a Nap" 283 old./ Ernst Klebel (1939) Antropologische Gesellschaft in Wien

[4] F. Altheim: Geschichte der Hunnen, IV. kötet (283-284. old.)

[5] Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Kursz%C3%A1n_fejedelem